|Vágy És Szenvedély|

Tizenhatodik

Próbáltam anyukám után futni, aki szitkozódva fogta a táskáját, és kilökte maga előtt a szúnyoghálós ajtót. Láttam, hogy a telefonját a füléhez emeli, hogy hívjon egy taxit. Tudtam, hogy vagy mindent elrontottam, vagy egyszerűen lekéne csapni ezt a Cecília nénit.

- Anya! Ne menj el! Legalább, a hétvégére maradj! - határozottan torpantam meg előtte, de bizonytalanul vettem el a telefonját. Kinyomtam a hívást, és zsebre tettem a készüléket. Anya összeráncolta a szemöldökét, fátyolos tekintettel pillantott apukám felé, aki az istálló mellett található hűvösben pakolta ki a frissen vásárolt muskátlikat. Minden második másodpercben anya felé pillantott, látszólag sajnálta, hogy anya meglátta őket Cecíliával.

- Nem akarok itt maradni Leyla! Nem azért jöttem ide, hogy azt nézzem, hogy az apád egy vidéki nőcskével szórakozik! - csalódottan ejtette ki a szavakat, nekem pedig fájt hallanom anya fájdalmát. Próbáltam kiutat keresni, egy megoldást találni arra, hogy anya mégis velünk maradjon, de azt hiszem, hogy apa szépen elintézte. Csak annyit láttunk, hogy apa gondolt egyet és hatalmasat belerúgott az állatok itatójának a szélébe. Amint ezt a mozdulatot megcsinálta, fájdalmasan elkiabálta magát.

- Jaj, a lábam! Úristen! Eltört a lábam! - apa a fűbe zuhant, és levette a lovaglócsizmáját. Apa...apa...

Nekünk több sem kellett apához futottunk, aki kicsit túljátszott szereppel adta elő a fájdalmát.

- De mi történt!? - térdelt le mellé anya, és levette apa lábáról a zoknit, aki vigyorogva kacsintott nekem.

- Nem figyeltem, és átestem az itatón! Szerintem eltört a bokám! Nézd milyen lila! - apa fájdalmas arckifejezéssel mutatott a makulátlan bokájára.

- Én nem látok semmit...- kereste anya a szavakat, de apa szóhoz sem engedte őt jutni.

- Eltört és ez az én hibám! Most ki fogja a gondomat viselni? Miért én?! - a hátára feküdt, a két kezét az arcára tette. Összefontam magam előtt a karomat, és összehúztam a szemem.

Apa tényleg képes volt belerúgni az itató szélébe?

- Tehát átestél rajta, mi? - motyogtam, és a fejemet ráztam. Mégis mosoly keletkezett az arcomon. Ahogy én se, úgy apa sem akarta anyát elengedni. A szerelem mégsem múlt el köztük. Én tudtam.

- Ne is mond kicsim! Lehet, hogy műteni kell! - felült, levette a Cowboy kalapot, és megtörölte az izzadságtól fénylő homlokát. - Hozd kérlek ide azt a talicskát! Belefekszek, hogy anyád eltudjon vinni a korházba! ( ?! )

Most elképzeltem azt, ahogy anya tolja az országúton apát egy talicskában, aki fájdalmasan kiabál...

- Apa, ez már kicsit túl...- sziszegtem a fogaim közt.

- Tudjátok mit? - csapott anya a combjára. - Segítek neked, beviszlek a házba, és teszek rá neked hideg borogatást! - húzta mosolyra a száját anya.

- Ne fáradj! Tényleg! Nem várnám el tőled! - csapott apa a fűre. - Egyébként is menni készültél! Nyugodtan hagyj itt a földön a törött lábammal! - ebben a pillanatban apa úgy csinált, mintha sírna. És tényleg fátyolos lett a tekintete.

- Itt maradok a hétvégén! Biztos, ami biztos!

- Tényleg?! - vigyorodott el apa, de anya tekintete láttán, megköszörülte a torkát. - Mármint, rendben, ha így gondolod! - legyintett, miközben anya felsegítette őt a földről. Megfogtam apa lovaglócsizmáját, és összefontam magam elött a karomat.

- Menjünk be! Gyere! - anya átkarolta apa derekát, aki szintén magához húzta anyát. Egy pillanatra felém fordult, és mosolyogva feltette a mutatóujját.

Apa még is, hol tanult ilyen jól színészkedni?

Scott összehúzott szemmel ácsorgott az ajtóban, a karját összefonta maga előtt, és rosszalló pillantásokkal ajándékozta meg apát, aki hangosan jajgatott.

- Minden rendben van? - nyitotta ki nekik a szúnyoghálós ajtót. Anya fáradtan kifújta magát, és hevesen bólogatott.

- Persze! Csak eltört a bokája! - vonszolta be apát a házba, aki kihasználta a helyzetet.

- Úgy látom, hogy az apád nem akarta elengedni az anyádat! - Scott mellém állt, majd a tenyerét a farzsebembe süllyesztette. Közelebb bújtam hozzá, és a hasára tettem a tenyeremet.

- Szerinted sikerül apának? - suttogtam, miközben anya a konyhába futott, és engedett vizet a csapon.

- Visszahódítani az anyádat? - pillantott le rám. Határozottan bólintottam. - Amíg nem tudja meg azt, hogy ráhajtottam a lányára addig, engem semmi sem érdekel! - Scott egy hírtelen mozdulattal megemelt, és lesétált velem a lépcsőn. Nevetve átkaroltam a tarkóját, miközben a ház mögé sétált velem, majd a falához támasztotta a hátam. - Engem semmi sem érdekel, ha te vagy mellettem! - hozzám hajolt, és szenvedélyesen megcsókolt. Az arcára tettem a kezem, és lehunyt szemmel játszottam el a nyelve érintésével. Egy perc sem telt el, de elkapott minket a nyári zivatar, de minket az sem érdekelt. Zuhogó eső alatt,egymás karjai közt, a ház mellett csak csókoltuk a másikat. Semmi pénzért sem szakítottam volna meg a játékot. Scott úgy csókolt, mintha attól félne, hogy elveszítene. Próbáltam minél közelebb húzni magamhoz. Átkaroltam a hátát, és lehúztam róla a pólóját. Az ujjaimmal végig szántottam a vizes izmos hátát és a vállát. A hajszálaim az arcomra tapadtak, a pólóm alatt már látni lehetett a rózsaszín sportmelltartó színét.

- Jaj, Istenem! Ez nagyon fáj! Jaj nekem! Mi van, ha amputálni kell?! - a nyitott ablakon hallottuk apukám "kétségbeesett" hangját, ezért vissza zökkentünk a valóságba, és egymáséhoz támasztottuk a homlokunkat.

- Hm...annyira finom a csókod - súgtam óvatos mosollyal az arcomon.

- Igen? - hajolt hozzám, és mohón megcsókolt. Megint ott tartottunk, hogy nem tudtuk elengedni a másikat. Akkor veszítettem el leginkább a fejem, amikor Scott ajka a nyakamhoz tévedt. Onnan teljes képszakadás történt.

- Áh, gyere Leyla! - mosolygott rám apa, miközben besétáltam a nappaliba. Olyan látvány fogadott, amire számítottam. Apa a legkényelmesebb fotelben ült, a "sebesült" lábát feltette egy puffra, a hasán a távirányító pihent. Mivel anya a konyhában volt, összefontam magam elött a karomat.

- Mégis mit csinálsz? - suttogtam.

- Azt akarom, hogy anyád velünk maradjon. Nem egyértelmű? - sziszegte, majd összehúzta a szemét, körülötte ráncok keletkeztek. - Mi van a nyakadon? - kérdezte teljesen más hangnemmel. - Neked kiszívták a nyakad? - ült fel határozottan.

- Dehogyis! Mégis, hogy gondolod? - helyeztem a kiszívásra a tenyerem. - Kint rengeteg a szúnyog, és...

- Engem is megcsípett egy! - sétált be anya a nappaliba, miközben hálás pillantásokkal ajándékoztam meg őt.

- És még kávét is kapok? - nyúlt apa hálásan a forró kávé felé. - Ha ilyen jó kezek közt leszek, akkor hamar megfog gyógyulni a lábam! - mosolygott aranyosan.

Anyukám füléhez hajoltam.

- Ugye tudod azt, hogy semmi baja a lábának? - suttogtam.

- Hm, tudom! De ne rontsuk el a kedvét! - biccentette oldalra a fejét szerelmesen.

A tekintetemmel Scott felé fordultam, aki közben felmenekült a szobájába, és képzeletben szerintem már a ruháit tervezte összepakolni. Legközelebb jobban kell vigyáznunk!