Psychotic |L.S.|

•TIZEDIK•

Nevezhetjük Louis-t elfogultnak, de sokkal jobban bírja a pszichológia óráját, mint a színművészetit.

Ne értsétek félre, imádja a színművészetet, csak hát akkora különbség van aközött az érzés között, amikor pszichológiát tanít és aközött, amikor színművészetet. Egyszerűen csak jobban szereti, ha ő is részese lehet a színház élményének.

Mindazonáltal, mindkét osztályával ugyanúgy bánik: teszteket irat, interakciót folytat, feladatokat ad fel nekik, stb. A lelkesedése egy pillanatra sem hagy alább, és ez az, amitől a tanárok a színházi csarnokban sosem tudják megítélni, vajon melyik osztályát szereti jobban, vagy hogy végül melyik osztálya mellett fog legyökerezni az év hátralévő részében.

Ő egy tehetséges színész valójában.

A csütörtöki csengő keresztül zengett az egyetemen, az általános csalódott sóhajtásokkal együtt az osztályteremben. Louis felnevetett, és feloszlatta a színművészetis osztályát, ami a nap utolsó osztálya volt.

Készen állt, hogy a nap hátralévő részét a kedvenc helyén töltse el.

'Helyről' beszélve, Eleanor már majdnem egy teljes hete eltűnt. Nem meglepő, ez egy kicsit sem zavarta Louis-t. Ez bőven adott neki arra időt, hogy nagyon sok dolgot átgondoljon. A ház sokkal nyugodtabb volt attól, hogy Louis-nak nem kellett állandóan a válla mögé nézegetnie és megjátszania magát.

Amikor Clement náluk maradt, egészen addig nem nyugodott, míg végül az éjszaka közepén el nem ment. A pozitív dolog az egészben, hogy Clement átment aznap éjjel a szobájába, mert össze akart bújni Louis-val, a végén pedig hajnali egyig fennmaradtak, amíg Louis el nem mesélte a fiatalabb fiúnak a kedvenc gyermekkori emlékeit.

Louis nézte a diákokat, ahogy lassan kicsoszognak az előadóteremből, néhányan további szép napot kívánva neki, néhányan átadva neki a korai beadandókat. Miután mindenki távozott, Louis összepakolta a cuccait, és kisétált az épületből az autójához.

Beült a kormány mögé, és kieresztett egy hangos sóhajt. Levette magáról az öltönyét, kikötötte a nyakkendőjét, és mind a kettőt maga mögé dobta, a hátsó ülésre, mielőtt elindult volna a hangyabolyként zsongó londoni utcákon, a Fort Montegry felé.

Miután leparkolt és a nyakába akasztotta a belépőkártyáját, besétált, ügyet sem vetve az ajtónál álló két biztonsági őrre. Egyenesen a játszószobához közelített, ahol, mintha csak ösztön lett volna, Ava felnézett onnan, ahol éppen színezett, és kiugrott a székéből egyenesen Louis karjaiba vetve magát.

"Szia, kicsim! Jól vagy?"

Ava hezitált, majd kicsiket bólintott Louis nyakába, ami végül remegésbe és apró szipogásokba fordult át. Louis erősebben megölelte őt, felvette őt a karjaiba, és egyenesen a recepcióhoz ment.

Megkérte az unott ábrázatú ápolót, hogy hívja ide Jennifert, aki ugyanúgy ápoló volt, azonban ő felelt az összes gyermek gyógyszeréért.

Jennifer egy alacsony nő volt, egyenes, fekete hajjal, amely alig hullott valamennyivel a válla alá. Alig lehetett őt mosolyogni látni, különösön a gyerekek felé, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna rá, hogy normálisnak érezhessék magukat tőle. Kicsit többet várna az ember olyasvalakitől, aki napjában kétszer, háromszor is meglátogatja őket.

"Mr. Tomlinson?"

"Jennifer. Csak néhány kérdésem lenne. Mit mondott az orvos Avaról?"

"Sajnálom, uram, Ön is tudja, hogy ez bizalmas jellegű információ."