Psychotic |L.S.|

•TIZENKETTEDIK•

Az incidens utáni kedd volt a létező leghosszabb nap Louis életében.

Alex ragaszkodott hozzá, hogy másnap már kiengedjék a kórházból, mert nem akart elmaradni a sulis feladataival. Ez Louis-t csak méginkább arra ösztökélte, hogy túl aggódja magát — jobban, mint általában —, így minden órában küldött neki egy üzenetet, arra az esetre, ha Alexnek szüksége lenne bármi segítségre, vagy hogy Travis jól van-e.

Azon a hétfőn, Louis még aludni sem tudott. Izgatott volt. De nagyon. Szinte már félt. Nem tudta, hogy alkalmas-e erre a feladatra, de semmiképpen sem akart meghátrálni. Legalábbis most nem.

Eleanor mellette feküdt, ugyanabban az ágyban, de kettejük között hatalmas szakadék tátongott: mind fizikailag, mind érzelmileg. Louis érezte, hogy a lány elhallgat előle valamit, aminek nem mer hangot adni. Nem tudta figyelmen kívül hagyni a dolgot.

Jelenleg a bíróság előcsarnokában ült, a lábaival idegesen dobogott a padlón, ahogy egyre csak várakozott. Nem telhetne ez a nap egy kicsit gyorsabban?

"Mr. Tomlinson?"

Felkapta a fejét.

"Hemmings bíró fogadja Önt."

Halványan elmosolyodott, felállt, lesimította a zakóját, felkapta a táskáját, és követte a titkárnőt egyenesen a bíró irodájához. A nő kinyitotta előtte az ajtót utat mutatva neki, aztán becsukta mögötte az ajtót.

"Tomlinson, foglaljon helyet."

Louis leült a székek egyikére, a táskáját pedig a földre tette. Az idősebb férfi Louis felé fordulva maguk közé nyújtott pár hivatalos iratot egy dossziéban. A tekintetük egymásba kapcsolódott.

"Biztos benne?"

"Százszázalékig, bíró úr."

A férfi bólintott, és kinyitotta a dossziét az első oldalnál, amit Louis-nak alá kellett írnia.

"Helyesen cselekszik. Örökbefogadni azt a kislányt. A jelentések, amiket róla kapok nagyon pozitívak."

Louis keze megfagyott a papíron, és lassan fölemelte a tekintetét a férfira.

"Tehát Ön elolvassa a jelentéseket."

"Persze hogy elolvasom. Bevallom, kezdetben nem tettem, de a végére már egész érdekesnek találtam őket. A tudás bölcsesség meg ilyenek."

Louis bólintott, és visszafordította a tekintetét az örökbefogadási papírok felé. Egyetlen kérdés motoszkált tovább a fejében, várva, hogy végre kimondhassa: Milyen régen volt pontosan az a kezdetben?

Aláírta az utolsó papírt is, és visszaadta azokat a férfinak. Ő lepecsételte az utolsó oldalt, és összekapcsozta a papírokat. Aztán felállt, amitől Louis-nak is így kellett tennie.

"Mr. Tomlinson, mától teljes körű felügyeleti joggal rendelkezik Ava May Harper, azaz mostmár Tomlinson, felett. Gratulálok!"

Louis elvigyorodott, megrázta a bíró kezét, és nem győzött hálálkodni. A bíró kikísérte őt az előcsarnokba, a legjobbakat kívánva neki a továbbiakban, valamint jó felkészülést a következő ügyéhez.

Louis kisétált a bíróságról, magához ölelve az aktát, hogy az érezhesse, milyen gyorsan zakatol a szíve. Ahogy beszállt a kocsijába, nem tehetett róla, átvágva érezte magát, ahogy visszanézett az épület felé. Általában megérzi, ha valaki füllent neki, és a megérzései majdnemhogy sosem hagyják őt cserben.

Kirázta a gondolatot a fejéből, és elindult a kocsijával egyenesen az intézet felé, ahol a lánya valószínűleg már alig várja, hogy élete legjobb hírét meghallhassa.