Túl az ábránd mezsgyéjén

Erő kell

Legközelebb egy nappal később találkoztak hosszabb időre.
Iduna feldúltan vágott végig a folyosón, annyira mérges volt, hogy fel sem tűnt neki a szembe jövő Agnarr, akinek így nagy lendülettel nekiment.
- Iduna! Mi a baj?
- Semmi – morogta, aztán még gyorsan hozzá tette: – Felség.
Mert hogy reggel alapos fejmosást kapott, amiért előző este az egyik szolgáló füle hallatára Agnarrnak nevezte a fiút. Közölték vele, hogy az úgy nem jó, hiába az a neve. Mondja azt is, hogy felség. Hát mondta.

A fiú halvány mosollyal az arcán a lány arcára nézett.
- Látom, hogy baj van. Szóval?
- Kitiltottak – felelte durcásan, keresztbe font karokkal.
- Honnan?
- A könyvtárból. Azt mondta az őr, hogy be se mehetnék. Olvasnom meg végképp nem lenne szabad.
Agnarr pár másodpercig az elfojtott nevetéstől csillogó szemmel figyelte, ahogy dühösen fújtat, aztán karon ragadta.
- Gyere!

Futottak, egészen a könyvtárig. A fiú ott lefékezett, és továbbra is a lány karját szorongatva megállt az ajtó előtt, ahol az őr továbbra is egy helyben állt.
- Én adtam engedélyt Idunának arra, hogy a könyvtárat látogassa, és azt a könyvet olvashassa, amelyiket csak akarja – jelentette ki.
A férfi szkeptikus pillantást vetett rájuk.
- Felség, biztos benne, hogy ez jó ötlet? A könyvtárban nagyon sok értékes információt őrzünk, mint azt ön is tudja. Nem feltétlenül jó ötlet ezeket egy egyszerű szolgálólány elé tárni.
- Teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy jó ötlet – bólintott, majd Idunához fordult. – Gyere, van valamim, ami tetszeni fog.

A következő pillanatban már ott sem voltak a könyvtárban. A földszint fele loholtak, egészen le az ebédlőig, onnan pedig be a konyhába. A vacsora már elkészült, a szakácsok már nem voltak ott, a felszolgálók pedig még nem.

Agnarr lassított, és alaposan szemügyre vette a fogásokat, láthatóan keresett valamit. Aztán felcsillant a szeme, és az asztal végéig húzta magával a lányt.
- Ettél már csokoládét? – kérdezte, mire Iduna megrázta a fejét. Agnarr felemelt egy tálcát, tele bonbonokkal, ő pedig kíváncsian elvett egy darabot az édességből. Beleharapott, aztán fintorogva a tenyerébe köpte.
- Fúj! Ez nagyon édes.
- Épp az benne a jó – vigyorgott Agnarr, és a szájába dobott egyet.
- De ez túl édes.

A fiú egy nagy sóhaj kíséretében megrázta a fejét.
- Nincs ízlésed – vigyorgott.
- Mondja ezt, az aki ilyen mellényt hord – mutatott Iduna a bordó felsőre, mire a fiú sértődötten lepillantott magára.
- Ez egy igenis jó mellény.
- Ha te mondod – vont vállat.

Agnarr kinyújtotta a nyelvét, de még mielőtt Iduna bármit is reagálhatott volna, lépések hangzottak fel az ajtó irányából, ők pedig a másik kijáraton át, futva távoztak.
Az kivezetett a szabadba, itt szokták a friss árut egyenesen a konyhába szállítani.

Odakint kellemes időjárás volt a megszokott hűvöshöz képest. Az ég kezdett sötétbe borulni, a hideg szél a kastély falai közé nem tudott betörni.
- Szóval ronda a mellényem – tért vissza Agnarr az eredeti témához, amikor már kellő messzeségben voltak az ajtótól.
- Hát igen. De ne vedd magadra, én varrtam – legyintett a lány, mire a fiú ismét lepillantott a mellényre.
- Tényleg?
Idunából kitört a nevetés.
- Nem.
- Ó, na megállj!

A lány futni kezdett – ami hosszú szoknyában bajosabb volt, mint nadrágban, de azért nem kivitelezhetetlen –, a fiú meg utána.
Átvágtak az egész kerten, be a lugasok közé. Iduna felugrott egy padra, aztán be mögé, és Agnarr bármerre mozdult, hogy elkapja, ő tette egy lépést az ellenkező irányba.
- Na, feladod?
- Soha! – Azzal a fiú felugrott a padra, és megfogta a lány vállát, a következő pillanatban pedig menekülőre fogta.

Iduna utána eredt, és lemaradásban volt, egészen addig, mígnem a fiú megcsúszott a nedves füvön, és hanyatt vágódott, majd csúszott pár métert.
A lány utol érte, és fölé hajolt. Hát már megint itt tartanak. A srác a földön fekszik, ő meg aggódhat, hogy megsérült-e.
De nem sérült meg, mert kiáltozott.
- Nem ér, nem ér! Elestem, így nem ér!
Iduna mit sem törődve vele, lehajolt, és megérintette az orra hegyét.
- Megvagy!

Agnarr bosszúból felült, elkapta a lábát és kirántotta alóla, mire sikítva elterült mellette.
- Te is – közölte vele a fiú. Iduna belemarkolt a friss fűbe, és a mellette fekvő fejére szórta.
- Egyébként – kezdte, amíg Agnarr köpködve a füvet söprögette az arcáról és a hajából – hogy van a fejed?
- Jobb lett a krémtől, köszönöm.


Iduna elégedetten bólintott. Az anyja is mindig ilyen kenőcsöt csinált neki. Rengeteg sebet szerzett, többnyire kint játszott és addig birkózott vagy fogócskázott valakivel, amíg csupa kék-zöld folt nem lett. Nagyon hiányoztak a barátai. És az édesanyja is. Jó volt itt, de haza akart menni.

- Mondd, Iduna, te miért dolgozol? – A kérdés visszazökkentette a lányt a valóságba.
- Pénzért, azt hiszem. – Azt mondták neki, azért, de még nem kapott fizetést.
Agnarr elmosolyodott.
- Úgy értem, nagyon szegény vagy? Tényleg muszáj volt a családodnak ilyen fiatalon munkába állítani? – Iduna elgondolkodott, hogy mit is felelhetne. Ha a szegénység a pénz hiányát jelenti Agnarr értelmezésében, akkor meglehetősen szegény volt. De ha arra gondolt, mennyi mindene van – egy hatalmas sátor, négy szarvas, meleg ruhák, csodálatos barátok, egy szerető édesanya, a négy szellem kedvessége, állandó élelem, és még egy horgászbot is – akkor nem érezte magát szegénynek. A fiú igennek vehette a hallgatását, mert folytatta. – Szóval, ha úgy van, én elintézhetem, hogy több legyen a fizetésed, mondjuk megduplázom.

Iduna megrázta a fejét.
- Nem kell megduplázni.
- De rengeteget tettél értem az elmúlt napokban.
Többet, mint hinnéd.
- Nem kell, akkor sem. Nem azért csináltam. És azért dolgozom, mert Gerdáék azt mondták, nem tudnak eltartani, és nem is lenne feladatuk annyit sem segíteni, amennyit tesznek. Van... – kezdte volna a mondatot, de aztán rájött, hogy minden, amire azt hitte, hogy van, az csak volt. Most nincsen. Nincsen otthona, nincsen saját ruhája, nincsen horgászbotja, se szellemek, se barátok, se anya – vagy ha van, akkor is olyan, mintha nem lenne. – De... Szerintem... Szóval, igen, én tényleg elég szegény vagyok – jelentette hát ki kissé remegő hangon. A megállapítás neki is egészen új volt. – De itt van egy szobám és kapok enni is, szóval így a lehetőségekhez képest minden nagyon jó.

Az már más kérdés volt, hogy nagyon egyedül érezte magát esténként. A sátorban mindig hallotta az édesanyja halk szuszogását. Az itteni ételek többsége is nagyon furcsa volt, nem rossz, de szokatlan, hiányzott az otthoni élelem. Hiányzott minden.
- A szüleiddel mi történt? – kérdezte Agnarr óvatosan.
Nem akart hazudni.
- Az apám tíz éve meghalt, az anyámmal pedig nem tudom, mi történt.
- Sajnálom. Biztosan nagyon rossz lehet.
- Az – bólintott. – És a te anyukád? – kérdezte, mert róla még nem hallott.
- Meghalt.
Iduna valami vidámabb válaszban reménykedett. Valójában azért érezte jól magát a fiúval, mert amíg nevettek, elfelejtette a gondjait.
- Részvétem. – Pár másodpercre csend állt be közéjük, mindketten a csillagos eget bámulták, aztán a lány szomorkásan elmosolyodott. – Jó kis témáink vannak.

A fiú egyet értve bólintott, aztán elkomorodott.
- Igen. De én csak arra akartam kilyukadni, hogy szerintem senkinek nem lenne szabad ennyi idősen dolgozni.
- Hiszen te is dolgozol, nem? Király vagy, az is egy munka, ha úgy vesszük – elmélkedett, és ha abból indult ki, hogy náluk a törzsfőnök mennyi mindent tett, el sem tudta képzelni, egy ennyi embert irányító uralkodónak mennyi feladata lehet.

Agnarr elmosolyodott.
- Igen. De én még nem csinálok semmit.
- Miért nem?
- Kiskorú vagyok, nem vezethetek egy egész országot.
- Akkor évekig csak úgy vagy itt és semmi? – képedt el Iduna. Mi értelme lenni valaminek, ha az ember igazából nem is lehet az?
Agnarr felnevetett.
- Nagyjából. Semmi mást nem kell tennem, mint eddig hercegként.

A lány már meg sem próbálkozott az új szó megértésével, vagy a jelentésének kitalálásával.
- És eddig mit csináltál?
- Megjelentem néhány hivatalos eseményen, és ennyi. Például, a legutóbbi az volt, amikor elkísértem apámat a northuldrákhoz...Vagyis, már nem. Azóta volt temetése, és arra is elmentem – mondta, és ezúttal az ő hangja remegett meg picit. – A legközelebbi pedig az lesz, amikor bejelentik, hogy ki lesz a régensem.
Iduna rá akart kérdezni a northuldákra, de aztán az utolsó szó feledtette szándékát és összeráncolt szemöldökkel a fiú felé pillantott.
- A régens az ilyen menyasszony szerű?

Agnarr ránézett, és komoly arccal bólintott, de a szemeiben nevetés bujkált.
- Most be akarsz csapni – állapította meg Iduna, mire a fiú összeszorított ajkakkal megrázta a fejét.
- Nem. Van egy gyönyörű régensem. Majd bemutatlak neki.
Idunának voltak fenntartásai, de inkább hanyagolta a témát.
- És a nortuhldrák? Jó volt náluk? Már ameddig nem kezdődött a harc...

A fiú egészen lelkesen bólintott.
- Úgy mondanám, hogy varázslatos. Nagyon kedvesek voltak, és képzeld, a tűz, a víz, a levegő és a föld is a barátjuk. És annyi rénszarvasuk van, amennyit csak el tudsz képzelni... Nem is! Kétszer annyi.
Iduna szomorú mosollyal az ajkán hallgatta a fiú előadását.
- Min veszett össze a két nép? – kérdezte, háta Agnarr látott valamit, amit ő nem. Tudnia akarta, hogy ki kezdte, és miért. Nekik nem volt okuk támadni, de itt úgy tűnt, a helyiek szerint meg nekik nem volt okuk rá.
- Fogalmam sincs – rázta meg a fiú a fejét. A tekintete elfelhősödött. Iduna meg tudta érteni.
A kastély épülete felől kiabálás hangzott fel. Agnarrt keresték.


Valaki kopogott a szobája ajtaján, mire gyorsan a takaró alá rejtette a könyvet, amit elkobzott. Nem nagyon tudta, mit kell mondani, ha valaki az ajtaját ütögeti. Minek ütögetik?
- Itt vagyok – szólt hát ki.
Gerda benyitott és két csésze teával belépett a szobába. Leült az ágy szélére és az egyiket átnyújtotta a lánynak.
- Köszönöm – mondta Iduna, és belekortyolt a forró italba.
- Hogy vagy? – érdeklődött Gerda, mire megvonta a vállát.
- Lehetne rosszabb is.
A nő szomorúan rámosolygott.
- De jobb is.
Iduna bólintott.
- Szeretnék haza menni.
- Ne aggódj, biztosan találnak majd megoldást. Az ország legjobb tudósai próbálják megfejteni a köd rejtélyét.

Csak sajnos úgy tűnt, hogy az nem elég. Ki tudja, mennyit kell még várni, mire lesz megoldás? És addig is, nagyon kívülállónak érezte magát. Arendelle kastélyának íratlan szabályait mintha mindenki kívülről tudta volna, csak ő nem.
- Te is haragszol? – kérdezte. Pár órával korábban jól leszidták, amiért kint bolondozott a királlyal. Gerda megrázta a fejét. – Olyan igazságtalan volt. Ő vitt ki engem, és én voltam érte a hibás.
- Nehéz dolog királyokkal barátkozni – állapította meg a nő nagy bölcsen. – Nekik mindent szabad, neked pedig semmit sem.
Iduna elkenődve bólintott.

Azért, minden szidás ellenére, továbbra is jóban voltak. Szinte minden nap töltöttek egy kis időt együtt, még ha nehezen is tudták csak összehangolni az idejüket. De muszáj volt, akadt végre valaki, aki már majdnem olyan volt, mint egy barát. És neki most nagy szüksége volt egy barátra.

Pár nap múlva késő délután végzett a munkával. Legszívesebben kint töltötte volna azt a rövid időt, ami még lefekvésig hátra volt, de inkább mégis a könyvtár felé vette az irányt.
Amint belépett a terembe, szembe jött vele Agnarr és egy megtermett, deresedő hajú, szakállas férfi.
A fiú szeme felcsillant, és gonosz mosolyt villantott rá.
- Szia – köszönt rá a lányra, majd a férfihez fordult. – Lord Gelias, ő itt Iduna, akiről az előbb meséltem. Iduna, ő pedig Lord Gelias az én egyetlen, csodálatos, elbűvölő, imádni való régensem.

A lány lassan összerakta magában a dolgot, és felháborodottan nézett a fiúra.
- Ó, te, izé... felség, na megállj csak!
- A szívem csak érte repes – folytatta a fiú, miközben a mellette álló Lord Gelias összeráncolt szemöldökkel igencsak furcsálló pillantást vetett rá. – Holnap tartjuk a menyegzőt.
Agnarr látta, hogy Iduna egyre dühösebb rá, úgyhogy nevetve menekülőre fogta, a lány meg utána. A kergetőzés nem sokáig tartott, csupán az ajtóig, ahol a teremőr elkapta Iduna derekát.
- Hé, engedj el!
Agnarr megállt a folyosón és megfordult. Értetlen pillantást vetett az őrre.
- Engedd már el.

Az őr továbbra is szorosan fogta a lányt.
- Nem lehet. Veszélyezteti az ön testi épségét.
A fiú a kezébe temette az arcát, aztán hátra simította a haját.
- Csak engedd el. Szép lassan idejön. – Az őr habozva elengedte Idunát, aki tett egy óvatos lépést előre. – Lassan... Lassan... – mondta a fiú minden lépésénél. Aztán amikor a lány odaért mellé, megragadta a kezét, és elkiáltotta magát: – És fut!
És kacagva futottak.

Egészen a bálteremig meg sem álltak. Ott Agnarr becsukta maguk mögött az ajtót.
- Bocsi az előbbiért. Kicsit túlféltenek.
- Hát igen, látom – bólintott a lány, és körbenézett a helyiségben. Itt még sosem járt, de mint a kastély minden más pontja, ez is elképesztően szép volt, a hatalmas ablakokkal, magas oszlopokkal és bordó függönyökkel.

Agnarr levetette magát az egyik székre, Iduna pedig mellé telepedett. A fiú hitetlenkedve, bujkáló mosollyal nézte őt.
- Mi az? – kérdezte a lány.
- Semmi, csak annyira vicces vagy.
Iduna gyorsan végignézett magán. Nem is.
- Miért?
- Valójában, ez egy trónszék, és nem ülhetnél le rá – biccentett Agnarr a szék felé. Iduna keresztbe font karral felállt.
- Bocsánat, nem tudtam.

A fiú megrázta a fejét, és legyintett.
- Ülj csak vissza.
Mivel látta, hogy a lány nem akar, megragadta a szoknyáját, és húzni kezdte a szék felé. Ha Iduna nem akarta, hogy letépje róla ruhát, kénytelen volt leülni.
- Szóval – folytatta a fiú. – Oda alapjáraton csak a királynő vagy a királyné ülhet, de biztos vagyok benne, hogy már mindenki kipróbálta, amikor nem látta senki.
Iduna mostanra teljesen össze volt zavarodva a különböző címeket viselő emberek megnevezésétől és rangjától.
- Ki a királynő?
- Most nincs királynő, mert király van.
- Aki nem is csinál semmit – vetett rá egy gonosz pillantást. – És a királyné?
- Az a feleségem lesz.
Iduna elmerengve, tettetett komolysággal bólogatott.
- Értem. Lord Gelias.
Agnarr sértődötten megbökte a vállát és nyelvet öltött, mire ő nevetve elhúzódott.

Aztán a fiú a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy apró dobozkát.
- Akarok adni valamit.
- Egy horgot? – csillant fel a lány szeme a bordó doboz láttán. Abba pont belefért egy horog.
- Öö, nem – pislogott Agnarr értetlenül. – Inkább nyisd ki – nyomta a lány kezébe a díszes kis csomagot.

Iduna kíváncsian felnyitotta a doboz fedelét, és megpillantott benne egy ezüst valamit.
- Ez meg mi? – kérdezte.
- Egy kulcs.
- És az mi?
Agnarr legalább olyan furcsán méregette őt, mint ő a kulcsot.
- Hát ez, ilyen... Kulcs. Hogy lehet másként mondani?
Iduna vállat vont, mert ő aztán végképp nem tudta.
- De nagyon szép, köszönöm – szólt azért, mert értékelte a gesztust.

Agnarr megrázta a fejét.
- Nem az a lényege, hogy szép. Meg sem kérdezed, hogy mihez van?
- Megkérdezhetem – bólintott a lány. – Mihez van?
- Az új szobádhoz – jelentette be a fiú ünnepélyesen.
A várt hatás elmaradt, mert Iduna megpróbálta átgondolni, hogy mi történt a régi szobájával, amiért már nem lakhat ott; eközben pedig azt is próbálta összerakni, hogy egy új szobához minek egy ilyen kulcs.
- Gyere, megmutatom – állt fel Agnarr, ő pedig követte.

Felmentek egészen magasra, majd a könyvtártól nem messze, egy lila virágmotívumokkal díszített ajtóig meg sem álltak.
- Ez az – jelentette ki a fiú ünnepélyesen. – Bemegyünk?
Iduna bólintott, és lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Pedig már azt hitte, érti, hogy működik. Felhúzta a kilincset, de így sem történt semmi.
- Kéne a kulcs – szólt Agnarr, mire Iduna kihalászta a zsebéből. – Dugd be – folytatta a fiú, mire a lány értetlenül pislogott rá. – A kulcslyukba – tette hozzá, de a lány továbbra is csak nagy szemekkel nézett rá. – Add ide.
Kikapta Iduna kezéből a kulcsot és magában nevetgélve kizárta az ajtót.

A lány kínosan mosolygott, Agnarr pedig beterelte őt a szobába, ahova bevilágított az északi fény, és a tündöklő csillagok.
A helyiség közepén hatalmas franciaágy terpeszkedett bársony baldachinnal, azzal szemben egy íróasztal állt, magas támlájú székkel. Az ágytól nem messze egy paraván foglalt helyet, amellett pedig egy tölgyből készült szekrény.
- Hűha! – ámuldozott Iduna. – De ezt miért kapom?

Agnarr hátra kulcsolt kézzel álldogált mellette, és mosolygott, most viszont elkomorodott.
- Mondtad, hogy nem gyakran mész Gerdáékhoz, mert nem akarsz visszaélni a jóindulatukkal. Ez viszont azt jelenti, hogy azon az apró szobán kívül semmid sincs. Szóval gondoltam, kapsz egy másikat. Ezt – vakargatta meg zavartan a nyakát.
- Köszönöm, ez nagyon szép. De a másik is jó volt.
A fiú a fejét rázta.
- Megérdemled ezt. És nézz be ide is – tárta ki a szekrény ajtaját. Iduna bekukkantott, és meglepve nézte a három ruhát, ami bent lógott. Eddig csak az a két váltás volt, ami egyben a munkaruhája is volt, meg persze az, amiben eljött otthonról, de azt itt sajnos nem vehette fel.
- Elképesztő! És a lila a kedvenc színem – nézett végig az egyik szoknyán.
- Tudom – bólintott a fiú önelégült arccal.
- Honnan?
Agnarr a derekára kötött lila sálra mutatott. Az nem volt része az egyenruhájának, de annyira hiányzott neki a másik, amit elégetett, hogy esténként, az ágyban ülve elkészítette ezt, amit aztán mindig magán hordott.

Iduna ismét körülnézett, és bár tetszett, amit látott, megrázta a fejét.
- Ez így akkor sem helyes. Más itt dolgozók nem kapnak ekkora szobát, így ez igazságtalanság.
- Más itt dolgozóknak saját háza van és családja. Neked is jár egy rendes szoba. És más itt dolgozók nem kérdezték meg tőlem, hogy hogy vagyok, csak sajnálkozva néztek, és úgy kezeltek, mint egy ötévest, miután visszajöttem. Szóval, de, ez így nagyon is igazságos. – Iduna hálásan rámosolygott, Agnarr pedig még hozzá tette: – És tudod miért jó, ha ekkora ágyad van?

Iduna megrázta a fejét, mire a fiú odahúzta az ágyhoz, felmásztak rá, és egymással szemben felálltak.
- Ugorj – mondta fiú.
- Tessék?
- Csak ugorj.
És Iduna ugrott. Aztán Agnarr is, és együtt, nevetve ugráltak a hatalmas, rugózós ágyon.
Versenyeztek, hogy ki tud magasabbra röpülni, és Idunát ez arra emlékeztette, amikor Széllel játszott. Amikor felröppent a magasba, és abban a pillanatban minden gondja elszállt a messzeségbe.

Másnap kipihentebben ébredt, mint itt tartózkodása óta bármikor. Ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy még nem hozta át a holmiját a régi szobájából, így nem tudott hajnalig olvasni.
Összekészült, és lement a varró szobába. A legtöbb munkatársa már ott volt.
- Á, meg is érkezett a kis kedvenc – vigyorgott rá Natalia. Előtte hosszú, vörös anyag terült el, kezében ollót tartott. – Ne vágj ilyen meglepett arcot, ebben a kastélyban gyorsan terjednek a hírek.
Iduna megrázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy bárkinek is én lennék a kedvence.

Az egyik sarokban dolgozó öregasszony felkacagott.
- Drágaságom, három hete sem vagy itt, és saját lakosztályt kaptál.
Iduna leült, és maga elé húzta az egyik, már elkészült inget.
- Én mondtam is a királynak, hogy igazságtalanság, hogy nem ti kaptok szobát, ha már egyszer évek óta itt dolgoztok. De hajthatatlan volt. Haragszotok?

Natalia megrázta a fejét, a mellette ülő nő pedig elhúzta előle az inget.
- Nem – szólt. – Többségünk születése óta ismeri a fiút, és évek óta nem láttuk ennyire vidámnak. Főleg annak tudatában, hogy meghalt az apja... Két hétig teljesen bezárkózott, ki sem tette a lábát abból a szobából, utána is csak azért, mert muszáj volt. De mióta itt vagy, magától kijön, és néha még nevetni is látjuk.
- Kedveljük őt, és boldognak akarjuk látni – bólintott Natalia. – Neki nem sok korabeli ismerőse van, akik meg igen... te viszont a lehető legjobb társaság vagy, amit csak kívánhat. Gyerekek vagytok még, egész nap csak játszanotok kéne. Ez az, amit belőle évek óta próbálnak kiírtani, te viszont természetesnek veszed, és minden mókába bevonod.

Az öregasszony a sarokban nagyot bólintott.
- Bizony. Én a ti korotokban egész nap a vagy az erdőben vagy a mezőn rohangáltam. – Iduna nem mondta neki, hogy pár hete még ő is. – Figyelj csak ide, és jól jegyezd meg, amit most mondok: itt a munkásemberek elégedettek azzal, amijük van, nem irigylik, amit te kapsz. Ez így is van rendjén, én, lassan nyolcvan évesen, ugyan nem rohangálnék őrült módjára fel alá a kastélyban, ha a király kéri, akkor sem. Azért dolgozok itt, mert nem akarok vénségemre egyedül üldögélni otthon teljes magányban – a férjem ugyanis évekkel ezelőtt elhunyt. Itt kellemes a társaság, és hasznosnak érzem magam. A többség szereti azt csinálni, amit. Neked itt sosem a szolgákkal és cselédekkel lesz gondod. A nemesekkel inkább is, mert azok mindig többet akarnak, és ha te kapsz valamit, az azt jelenti, hogy azt már nem ők kapják.

Hogy az öregasszonynak mennyire igaza van, arra Iduna csak egy hónappal később jött rá.
- Menj fel Albertához, erre a hónapra megkapod a teljes fizetésed, de többet már nem kell jönnöd – szólt Natalia, amikor Iduna vissza akarta szerezni az inget.
- Miért nem?
- Azt mi nem tudjuk. Azt az utasítást kaptuk reggel, hogy mondjuk ezt neked – vont vállat a nő.
Iduna lepillantott az ingre.
- Ezt még azért megcsinálhatom?

A többiek a vállukat vonogatták, és azt felelték, hogyha nagyon akarja, hát csinálja. Úgyhogy befejezte a galléron a díszítést, majd búcsút vett a többiektől, és felsietett Alberta szobájába, hogy átvegye a fizetését.
Izgatottan nyitott be, a hirtelenségével a frászt hozta az asszonyra, aki az asztala mögött ülve papírokat rendezgetett.
Alberta morcos tekintettel felpillantott rá, majd az asztalon heverő erszényre bökött.
- Már kikészítettem.
- Köszönöm – szólt a lány, és felkapta a szütyőt.

A szobájáig meg sem állt vele. Ott aztán kíváncsian kinyitotta, és az íróasztalra szórta a tartalmát. Kissé csalódottan állapította meg, hogy a pénz, amit mindenki úgy emlegetett, mintha valami hatalmas dolog lenne, néhány érmét takar.
Mindegy, legalább szépen csilingelt.

Így, hogy ennyi szabadidőhöz jutott, felhozta a kevés holmiját a régi szobájából, majd elment a könyvtárba, és még újabb könyveket szerzett. Visszament velük a szobájába, letelepedett az íróasztalhoz, és nekilátott a kutakodásról. Minden könyvből kijegyzetelte a hasznosnak vélt információkat, de egyszerűen nem talált összefüggéseket.

Egyetlen könyv szólt a northuldákról, de abban több olyan tényt is leírtak, ami nem volt igaz, így nem tudta, a többi rész mennyire megbízható. A négy elemmel már kicsit több iromány foglalkozott, de ezek néha ellent mondtak egymásnak, vagy éppen Iduna tapasztalatainak.
Mérgesen félre lökte az utolsó könyvet, és inkább elővett egy köteg papírt a fiókból, majd lerajzolta a szellemeket, és mindegyikhez oda írta a tulajdonságait.

De ettől még mindig nem tudott többet. Akkor látta először feldúltan az elemeket, amikor aztán lezárták az erdőt. Már persze, ha ők zárták le. De mégis ki más lett volna?
Elhasalt az asztalon, és próbált gondolkodni, de nem jutott semmire. Aznap sem.