Haikyuu one-shotes

Kageyama Tobio × reader

-Tobio- ejtettem ki a számon a nevét, figyelve ne remegjen meg a hangom- Akkor vége, igaz?

-Sajnálom [Név], de azt szeretném hogy mindketten boldogok legyünk még akkor is ha mással- rám emeli gyönyörű kék szemeit- van amikor a szeretet nem elég [Név]. Elárultam a bizalmadat és világos számomra, hogy nem tudom visszaszerezni.

Miként tudja ezeket a szavakat, így kimondani? Rezzenéstelen arccal tárja fel a problémánkat. Nem bírom tovább, lassan kezdtek lefolyni az arcomon a könnyeim, viszont a tekintetemet egy pillanatra sem vettem le róla. Olyan múlónak éreztem ezt a dolgot. Kettőnket, mintha csak egy pillanatra elnéznék és eltűnne a jelenből, az emlékeimből.

-Tudod mit Kageyama? - a neve hallatán egy kicsit összerezzent, azonban szemeit továbbra is az én [szemsz.] íriszeimen tartotta- Itt nem csak a bizalommal van a probléma, igazam van? Azzal van a probléma, hogy mást is megszerettél ugye?

-Igen és nagyon sajnálom, hogy így tudtad meg és azt is amiért, így ér véget az egy évünk, de valamit ne felejts el- közelebb lépve hozzám két tenyerébe fogta az arcomat és letörölte a könnyeimet - te leszel a számomra a legfontosabb személy az életemben és ezen semmi nem fog változtatni, ez maradjon az eszedben.

Miért nem ellenkezik? Miért nem mondja azt, hogy csak én kellek és elég vagyok neki? Azt akarom érezni, mint amikor először azt mondta szeretlek.

Egy utolsó csókot nyomott a számra. Lassan próbáltam feltérképezni és az emlékezetembe vésni a már jól ismert ajkait. Akárhányszor megcsókol ugyanaz a jól eső bizsergés fut végig rajtam. Éreztem, sőt tudtam, hogy ő ezt egy jó befejezésnek szánja kettőnk részére. Ez azonban nem az a befejezés amire számítottam még két hónapja.

Elválva az ajkaimtól utoljára rám nézett. Az arcára pillantva meglepődve vettem észre a gyorsan száguldozó könnyeit. Leakartam csókolni minden egyes könnyet az arcáról, viszont ez már nem az én feladatom volt akármennyire is akartam. Mielőtt megszólaltam volna, amilyen gyorsan csak tudott hátat fordított és elsétált. Kisétált, olyan halkan és hirtelen, mint amikor megjelent benne. Én pedig nem akartam ezt a távozást. Teljes szívemből akartam volna eltorlaszolni azt az ajtót meggátolva az elmenetelét. Ez viszont nem így működött. Egyedül ő tudja kinyitni és bezárni.

Amikor feleszméltem már a padlón ültem és olyan mélyről feljövő zokogás lett úrrá rajtam, hogy még én is meglepődtem magamon. Tehát ilyen amikor magaddal visznek egy darabot a szívedből. Mind tudjuk, ha igazán szeretsz valakit nem vágysz bele más ölelésébe. Nem csalod meg egy hónapon keresztül, csak azért mert neked ez könnyebb mintsem a szemébe néz az illetőnek, aki a tűzbe tenné a kezét érted. Miután pedig elmondanád ő még menteni akarja a menthetetlent. Ezt a dolgot csak ő akarja. Te azonban már nem akarod begyógyítani ezt a sebet a kapcsolatotokban.

Lassan összeszedve magam felálltam és elbotorkáltam a fürdőszobáig. Komótosan levetkőztem és beálltam a zuhanyzóba. Megnyitva a csapot becsuktam a szemem és elgondolkodtam minden emlékünkről, az eltöltött évünkről. Mindkettőnknek újak voltak ezek a dolgok mégis jól összehoztuk. Legalábbis ebben a hitben voltam.

Az ágyamba feküdtem egy héttel a szakításunk után eszembe jutott mit ígértem neki utoljára. Azt beszéltük meg egy hónapja, hogy ha a Shiratorizawa ellen játszanak mindenképpen első sorban fogok szurkolni. Megéri ez még nekem?

Ráemeltem a tekintetem a naptáramra, majd a telefonomra. Mintha megakarnának ölni úgy futottam rendbe szedni magam és elindulni kocsival a meccs helyszínére, így ha sietek még elérhetem az utolsó szettet.

Amint odaértem a csarnokhoz nem mozdultak a lábaim. A bejáratnál tovább nem jutottam. Valahogy nem akartak engedelmeskedni végtagjaim, így agyban próbáltam összerakni magam.

Néhány perc után megemberelve magam elindultam a lelátó fele. A folyósok üresen álltak, így csak a lépteimet és a mérkőzésről ki hallatszódó ordibálásokat lehetett hallani.

Elérve a lépcsőhöz nagy levegőt vettem és kifújtam. Ez az utolsó esélyem szóval nem szúrhatom el. Akárhogy nem akarok itt lenni, itt vagyok. Már megint csak miatta.

Elsétálva a korláthoz Yachi-sant vettem észre aki árgus szemekkel figyeli a játékot. Elmosolyodva odamentem hozzá és rátettem a kezemet a vállára. Nem számított ilyen cselekedetre így megugrott. A kezdeti sokk után rám nézett és amint felismert a tekintete ellágyult és egy szomorkás mosolyt villantott rám.

-Szia [Név]- san, hogy vagy?- kérdezte bár pontosan tudta a válaszomat.

-Szia Yachi-san, még megvagyok- egy nagyobb mosolyt erőltetve próbáltam terelni a témát, így a pálya felé fordultam- hogy áll a játszma?

-Éppen egy ponttal vezet a Shiratorizawa, de ez az ötödik menet és ha ezt megnyerik mehetnek a nemzetire.

Nem kellett felnéznem rá. Nagyon jól tudtam, hogy büszkeséget érez emiatt. Nincs mit tagadnom, én is így éreztem. Nagyon kevés csapatnak van esélye a nemzetire kijutni. Rengeteget dolgoztak azért hogy itt lehessenek. Bele sem merek gondolni hány órát töltöttek edzéssel.

Szemeimmel elkezdtem keresni Kageyamát a pályán, de nem volt fennt. Aggódva néztem a cserejátékosok felé és ott állt Shoyoval. Amennyire értek a röplabdához, ha jól látom éppen bemelegített.

-Yachi-san, Kageyama miért nem játszik?- kérdeztem egy kicsit zavarodottan, mivel nem megszokott hogy nem ő add fel.

-Oh, hát miután szakítottatok figyelmetlenebb lett- megszakítva a magyarázkodását rám nézett- természetesen eddig ő játszott viszont az utolsó pár feladását elrontotta, ezért az edző leváltotta, de amint látom mindjárt visszamegy a pályára.

Reménykedtem benne, miként csak a kimerültség rontott a játékán. Vajon mi lenne, ha megtudná azt hogy itt vagyok? Örülne nekem vagy elküldene a búsba? Pusztán amiatt vagyok itt, mert megígértem neki, így viszont ez csak az ígéret fele. Yachi mintha csak hallaná a gondolataimat halkan megszólalt.

-Szerintem örülne neked- jelentőségteljes tekintettel nézett rám- akárhogy Kiyokoval van egy, egy éves kapcsolatot nem fog ilyen gyorsan elfelejteni. Valamint amikor megérkeztünk azt motyogta, idézem remélem betartja az ígéretét.

Elmosolyodtam miután meghallottam a gyenge Kageyama utánzását, azonban ez azt jelenti, hogy nem felejtette el és Yachinak igaza volt. Én voltam vele egy évig és ezzel együtt én álltam mögötte mindvégig. "Te leszel a számomra a legfontosabb személy az életemben,, jutott eszembe a mondata. Ő nem mond ilyen dolgokat anélkül, hogy ne gondolná komolyan. Hezitálva ugyan, de minden bátorságomat összegyűjtöttem és amint a pályára lépett lekiáltottam neki.

-Oi, Tobio-chan. Mindent bele- kiabáltam neki reménykedve, miszerint meghallja és érteni fogja a célzásomat Oikawára.

Szélsebesen kezdték el kutatni szemei személyemet és amint megtalált lefagyott egy pillanatra. Reakciója láttán vigyorom szélesebb lett és megengedtem könnyeimnek az arcom mázolását. Valahogy jelen pillanatban nem érdekelt az miként tekintenek rám, mivel az összes figyelmemet neki szenteltem.

A kezdeti sokkot követően rájöhetett mondatom jelentésére és arra is miszerint megtartottam neki tett ígéretemet. Egy őszinte mosoly ült ki az arcára és a játékra kezdett el koncentrálni.

Az könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon utána is, mert tudtam nem én leszek az aki a nyakába fog ugrani és addig csókolni amig kap levegőt, nem fogom többé látni a meccseit és szurkolni neki rekedtségig. El kellett fogadnom azt a tényt miképpen én már nem leszek részese ennek a csodának az életében.

-Yachi-san, mond meg Kageyamának, hogy sok sikert a nemzetihez- mikor szólásra nyitotta a száját, megráztam a fejemet jelezve nem tarthat vissza- jó ünneplést nektek!

Elkezdtem sétálni a kijárathoz, amikor már a meccspontnál jártak. Tudtam, hogy sikerülni fog nekik. A fene vigye el Kiyokot. Én akartam vele maradni. Amint átléptem a küszöböt éljenzések hadát hallottam. Nyertek. Lassan visszanéztem az épületre és ez volt az utolsó gondolatom. Sok sikert Kageyama Tobio.