Haikyuu one-shotes

Miya Atsumu x reader

Lassan lépdelve haladok a téli hidegben az iskolához. Az előző évektől eltérően idén beteríti a hó a külvilágot, megfelelve az évszaknak elvárthoz. A frissen esett havon meg-megcsillan a napfénye, azt az érzést kelti mintha aranyrögök lennének elhintve szerte a földön. Megnyugtat ez az összhang, és kárpótol a jégfagyasztó hideg miatt.

Próbálom összeszedni gondolataimat, és szívverésemet csillapítani, aminek kiváltó oka az aggodalom. Párhete nem kommunikáltam a barátommal egy komoly veszekedés miatt.

Gyenge próbálkozásokat tettem békülésünk irányába, de nem volt célravezető, ezért elhatároztam, hogy a mai nap folyamán mindenképpen megpróbálom megbeszélni vele lehetőleg minél hamarabb.

A suli kapuját átlépve észreveszek egy kisebb lány csapatot, amint körül rajongják Miyat. Megszokott látványt nyújt számomra ez a fogadtatás. Komótos léptekkel közelítem meg, miközben gondolataim cikáznak a fejemben. Atsumu felfigyelve rám egy hanyag biccentéssel üdvözöl.

- Jó reggelt Atsumu! - szólok hozzá amint közelébe lépek - Tudnánk beszélgetni esetleg?

- Azt gondolom nincs mit megbeszélnünk. - intézi hozzám szavait.

A rajongótábora azon nyomban felhagy bálványozásával és figyelik a történéseket, ami arra emlékeztet hogy mennyire nincs életük egyes embereknek.

- Úgy gondolom van, légy szíves. - kérlelem, de szemében továbbra is a megvetés tükröződik - Fontos dologról van szó.

Egy kis idő után megelégelem szótlanságát karon ragadom, és elkezdem húzni az öltözők felé, hogy egyedül legyünk, és amint kitárom a bejáratát megvalósul kívánságom.

A helység bűzlik az izzadságtól annak ellenére, hogy csak egy reggeli edzés után vették igénybe. A fehér falakról egy-egy helyen már mállik le a vakolat, ami a földön talál magának helyet. A padok ezerévesek mégis kitűnően bírják az évek használatát kinézetük ellenére.

Átlépve a küszöböt már rántja is ki alkarját a markom közül, és azzal a lendülettel csapja be az ajtót, ami nem sajnált csattanással jelezni cselekedetét. A hangtól összerezzenek, de továbbra is állom vérben forgó tekintetét.

- Mit akarsz [Név]? - veti felém halkan hangjában viszont érezem, hogy legszívesebben ordibálna velem - Mondtam, hogy nincs mit megbeszélnünk.

- Szerintem meg van! - állok a sarkamra - Nem lehet azt csinálni, hogy leszarod a barátnődet csak a röplabdából kifolyólag, aztán összeveszel vele, és nem vagy hajlandó megbeszélni a problémát.

- Már megint itt tartunk. - sóhajt egy hatalmasat, és felnéz a plafonra mintha ott meglelné a választ - Azt hittem bocsánatot kérsz a hisztidért, de csak folytatod, rohadtul idegesítő vagy.

- Szóval azt mondod, hogy tök normális az hogy csak iskolában találkozunk, beszélgetünk, valamint sehova nem járunk el közösen? - emelem fel a hangomat vele szemben immár másodjára ebben a témában - Úgy érzem magama ebben a kapcsolatban mintha ötven éve hazások lennénk, ami nem éppen van jó hatással az életünkre. Azt sem tudom elhinni, hogy nem unod azt a labdát ennyi időután. Én támogattalak benne, és értem hogy fontos, de kezd beteges lenni.

A szavak a számat futótűzként hagyják el, aminek következtében megsem gondolom mit mondok ki. Arca folyamatosan torzul el a dühtől, amit én okozok számára. Szemei megvetéstől csillognak, szemöldökét összehúzza, ami egy-egy ráncot rajzol meg homlokára.

Egy nagyobbat lök rajtam, így neki csapódik a hátam a falnak. A fájdalomtól kénytelen vagyok egy halk szisszenést elengedni, de nem különösebben fordít rá figyelmet. Az öklét a vállam mögötti falba üti, és közelebb hajol hozzám. A levegő egyre fagyosabb lesz közöttünk, testemben mégis forr a vérem az ideg és a csalódottság förtelmes keverékétől.

- Remélem minden egyes dolgot komolyan gondoltál, mert nem vonhatod vissza. Attól még, hogy elvan cseszve az unalmas életed, mert nincsenek barátaid nem az jelenti, hogy belepofázhatsz az enyémbe. Az a labda fontosabb nálad szóval, ne gondold azt, hogy ennyit érsz! - mondja végig erős éllel a hangjában.

Amint a szavak elérnek a tudatómig valami kegyetlenül hamis hahotázásba kezdek kínomban. A fiú azonban semmilyen reakciót nem mutat ki felém.

- Tehát nem érek ennyit mi? - kérdezem abbahagyva a nevetést - Akkor mégis mi a francot keresek melletted lassan két éve? Viszont ha tényleg így gondolod, akkor elkéne gondolkozni, hogy miért hazudtad eddig azt, hogy szeretsz.

- Most az egyszer tettél fel valami értelmes kérdést az életedben. - mondja ki teljes higgadtsággal, bár arcmimikája teljesen másra utal. - Ebben a néhány hétben rájöttem arra, hogy nincsen szükségem rád. Pótolható személy vagy, és a számodra sokat jelentő szó amolyan cél szentesíti az eszköz dolog volt. Kéne egy kis önértékelést tartanod.

Amint kiejti a szavakat a kezem hatalmasat csattan az arcán, égő érzést keltve a tenyeremen. Orcáján egyre vörösödő nyom mutatkozik meg amit én okoztam. Kihasználva meglepődését kibújok karja alatt, és az ajtóhoz sietek. Szemeimben gyűlnek a könnyek, de nem engedem lefolyni arcomon.

- Jegyezz meg valamit, egy labda nem fog támogatni, szeretni, vagy segíteni esetleg kiállni érted. - ejtem ki elfúló hangon, feltépve az ajtót elhagyom a termet, és a mosdó felé veszem az irányt.

A hónapok csak teltek azután a nap után. A hideg telet felváltotta a virágzó tavasz, amit lecseréltek a meleg nyári napsugarak. Az osztályom boldogan várta az év végét, hiszen kezdődik számukra nagy betűs élet, ki egyetemre megy, ki dolgozni. Az évszakok változásával, és az idő haladásával mindenki egyre vidámabb lett, kivéve engem. Számomra olyan mintha ott ragadtam volna abban az öltözőben a hideg télen. A szívemet nem öntötte el újra az élet, hanem ürességtől kongott minden percben.

Az utolsó napunk volt az iskolában a mai. Elég gyorsan eltelt, viszont minden egyes pillanatot próbálok felidézni a plafont bámulva a sötétben. Akárhányszor visszaemlékszem a mára, csak Atsumu arca villan fel. Nem véletlenül mondjuk. Egésznap őt néztem, ahogy azóta a nap óta mindig. Nem mondtuk soha, hogy vége viszont nem szóltunk egymáshoz, és nem volt hajlandó kommunikálni velem. Nevetséges, még egy szakítást sem tudok normálisan lerendezni, hiszen még megvan a remény számomra, hogy rendbe jöhet.

Ezeket az éveket nem dobhatjuk el mintha nem is létezett volna, hiszen annak ellenére amit mondott tudom nem gondolta komolyan. Ilyen kis dolgon ekkora veszekedést sem volt kedvező produkálnom, rendesen is megbeszélhettük volna. Egy dolog miatt, nem vagyok képes odamenni hozzá, mert nem érdekelte hogy fizikálisan fájt amit velem csinált.

Lassan oldalra fordulok, és látásom újra homályosodik. Testem ólomként nehezedik ágyamra, szememet pedig a hónapok kimerültsége próbálja összezárni rendületlenül kisebb-nagyobb sikerrel.

A hátam mögött elhelyezkedő régies ablak nyikorgására leszek figyelmes. Minden erőmmel megpróbálok megmozdulni azonban ez a lehetetlennel egyenlő. A személy lassan és halkan mászik át az ablakomon, és beérkezését a padló nyikorgása árulja el. Léptei egyre közelebb értek hozzám, míg megnem álltak fekhelyem mellett. Takaróm ami eddig körül ölelte testemet felemelkedik rólam, behívva az éjszaka hidegét. Az illető súlya alatt besüpped a matrac mellettem. Túlélési ösztöneimet meghazudtolva maradok nyugodt a helyzetben.

A meleget árasztó test egyre közelebb ér hozzám, míg teljes mértékben hátamnak nem simul. Kezeit félve vezeti át derekam körül közelebb húzva magához, ha ez lehetséges. Fejét tarkómnak dönti, így megérezve pár hideg cseppet csupasz bőrömön elérve azt, hogy kirázzon a hideg.

- Annyira, de annyira sajnálom - susogja Atsumu halkan, de az éjszaka csendjében tisztán kivehető volt minden szó - Ne haragudj rám, tudom sok mindent elrontok, és sokszor nem nekem van igazam, és nem én vagyok azaz ember akit igazán megérdemelsz [Név], de önző módon nem akarlak többé elengedni az életemből soha. Nagyon szeretlek [Név]!

Szavai megnyugvást hoznak viharos elmémre, és fájó szívem gyógyírként használ fel minden szót. Arcomon lassacskán egy lusta mosoly terül szét, immár boldogan alszok el szerelmeim karjai közt, tudván tényleg megoldhatjuk.