Haikyuu one-shotes

Sugawara Kōshi x reader

Ezt onodera9027-nak, nagyon remélem, hogy tetszik és megérte várni rá. ^_^

Egy lépés, majd még egy. Tekintetemet lent tartom. Nem merek felnézni, hisz megannyi szánakozó szempárral találkoznék ismét, elegem van hogy ennyi idő után is ő a téma. Soha nem érdekelte őket, miért csak most? A halál jobb fényben tűnteti fel őket, ezért lesz hirtelen annyi szerető rokon és megannyi legjobb barát rögtön? Szánalmasak az ilyen emberek.

Majdnem neki megyek valakinek, viszont időben kikerülöm. Haladnék tovább, de megfogja az alkaromat, így megakadályozva, az elmenetelemet. Nagy, meleg és erős kezek. Lassan ráemelem üveges tekintetem. Daichi arcával találom szembe magam, akinek halvány szomorú mosoly játszódik száján. Már csak ő kellett nekem.

- [Név], van kedved egy kicsit beszélni velem a történtekről? - alig láthatóan megrázom a fejem - Csak egy pár mondatot, kérlek.

- Rendben, de csak mert régen beszéltünk. - óvatosan kihúzom a karomat a kezéből - Most menjünk ne órák után.

Attól függetlenül, hogy tanóráink lennének, elindulunk a régi helyünkre, ahova mindig Asahi, Daichi, Kōshi, és én járunk ki. Egy játszótér mellett lévő kis patak volt, annak az árkában hülyéskedünk mindig mind a négyen, és néha figyeljük a gyerekeket.

Odaérve leülünk a fűbe, majd a tekintetemet a térre vezetem. Kihalt, mintha vele együtt tűnt volna el a nevetésben meglévő boldogság, azt hittem neki is megvolt ez az érzés, de tévedtem. Mégis egy ilyen hiba miatt ekkora árat kéne fizetnem?

- Olyan üres nélküle. - szakítja meg az elmélkedésemet a mellettem ülő - Már lassan három hónapja, igaz? Azóta nem is beszélünk nagyon veled, hogy viseled?

- Nem bírtam megbarátkozni a gondolattal, hogy nélküle találkozzunk és beszélgessünk, vagy bármit is csináljak, igazándiból most sem nagyon. Valószínűleg nem lennék jelenesetben jó barát. - bűntudatot érzek, hogy nem álltam szóba velük - Ne haragudj, hogy nem vagyok mellettetek, szükségetek van rám, és ez kölcsönös, csak nehéz.

Egy hamiskás mosolyt villantok rá, hátha oldódik a levegő közöttünk. Viszonozza a gesztusomat, de sokkal őszintébben, és a szeme sarkában összegyűlnek a könnyei.

- Olyan vagy mint ő. - lassan folynak végig az arcán egyesével - Mindig másra gondolsz magad helyett, ha rád nézek úgy érzem itt van velünk. Megértem, miért szeretett ennyire, és miért voltál neki a mindene.

Én olyan vagyok mint ő? Sokkal jobb ember nálam. Mindig pozitív, mindenkinek segít, és ő az elsőszámú anyuka másoknak. Vagyis csak volt. Annyira jól játszotta a szerepét, amit kitalált magának, hogy nem sejtettem a finálét. Lassan vezette fel, ügyesen kikerülve a buktató jeleket, hogy eszembe se jusson a csattanó.

- Tudod, az én hibám. - hitetlenkedve kapja rám a tekintetét, így a patakra koncentrálok - Én voltam egyfolytában vele, észre kellett volna vegyem, de remélem boldog ennyi idő után.

- [Név], ne merd, - leintem jelezve ez nem szükséges.

- Azért tehette ezt meg, mert boldog lett. Hiszen nem csinálhatta más miatt. - sorban jönnek egymás után a sós cseppek - Így meglelte az örömét. Más miatt nem hagyhatott itt minket. Pokolian fáj, de már biztos vidám, mivel már nem érzi a zsongást a gondolatoktól.

- Akkor sem akart, így itt hagyni. - gondterhelt sóhajtás hagyja el ajkait - Egyszerűen a démonok néha olyan erősek, hogy időt sem hagynak nekünk, és akkor csapnak ránk le, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk.