eyes shut ~ bokacsek

IV.

Nemecsek az egész délutánt a szobájába zárkózva töltötte, elnyúlt a keskeny ágyán és alig-alig moccant. Fogalma sem volt róla, hány fájdalomcsillapítót vett be vagy mennyi lehet az idő, csak találgatni tudott, viszont a válasz soha nem volt ínyére. Mostanra a pirulák nélkül mindene sajgott, nehézkesen mozgatta a végtagjait, borzalmas fájdalmat okozott minden egyes lélegzetvétel. Régen, évekkel ezelőtt érezte magát utoljára ennyire cefetül, és hogy őszinte legyen, egyáltalán nem hiányolta az állapotot, enélkül is egészen jól meglett volna a bőrében. Ezzel egyetemben tudatosult benne, hogy mennyi minden történt tegnap este: bármiféle szégyenérzet nélkül hívta Bokát maga mellé az ágyába, mi több, a fiú elfogadta az ajánlatát. Minduntalan elpirult, ahogy eszébe jutott, hogy teljesen összegabalyodva, egymás karjaiban ébredtek és a másik nem távolodott el tőle, sőt, sokkal inkább közelebb vonta magához. Visszakívánta azokat a hosszú, álomittas perceket, amíg mozdulatlanul feküdtek és csak egymás arcát fürkészték; mintha csak ők ketten lettek volna az egész világon.

Fájó szívvel szállt be később Csónakos tragacsába, a tudat, hogy hamarosan hazatér és még mindig nem tudja milyen magyarázattal álljon elő kiábrándító, mi több, rémisztő volt. Fejét az ablaküvegnek döntötte és amíg az elöl ülő páros a rádióról diskurált, megosztotta Bokával a kételyeit. Ugyan ezután sem akadt ötlete mit mondhatna, de kicsivel könnyebbé vált a lelke, az idősebb megértő szavai némiképp megnyugtatták. Végül, mikor Csónakos leparkolt egy csendes mellékutcában, a társasház mellett, amiben lakott és úgy érezte a szorongása a tetőfokára hág, nehézkesen, remegve szállt ki az autóból. Meglepetten tudatosult benne, hogy Boka követi, a járdán állva várja, hogy elbúcsúzzon a többiektől, majd vele együtt sétál be egészen a lépcsőházba. Jóleső borzongás söpört végig rajta, ahogy felidézte magában az emléket; minden inger élénken élt benne, minden apró rezdülés. Az idősebb megbizonyosodott róla, hogy ketten vannak, majd átkarolta a derekát és ismét megcsókolta; hosszan, gyengéden. Nemecsek soha többé nem akarta elengedni, kiszakadni abból a biztonságérzetből, amit a puszta jelenlétével teremtett.

Megszakadt a szíve, amikor búcsút vettek egymástól, Boka hiába hajtogatta, hogy hamarosan ismét találkoznak és addig legalább a pulóvere ott van neki. Újra és újra magához ölelte, szabadkozva, hogy ez lesz az utolsó, míg végül már nem volt képe feltartani, tudva, hogy Csele és Csónakos odakint várják. Megvárta, amíg teljesen magára maradt. A hatalmas ajtó egy fémes csattanással zárult be az idősebb után, majd a mélységes csöndben egy reszketeg sóhajjal indult meg a lépcsőn. Egyesével, tétovázva vette a fokokat a harmadik emeletig, a lehető legtovább kereste a kulcsát a farzsebében és még soha nem nyitotta ki ilyen lassan a zárat. Lehajtott fejjel, szégyenkezve vonult be a lakásba, levette az ázott tornacipőjét, majd egyetlen szó nélkül tűrte, hogy az édesanyja figyelmét megragadja a külseje, először kétségbeessen, utána pedig leszidja. Egyre csak záporoztak felé a kérdések, hogy mégis mi lelte, ki tette ezt vele és miért, azonban csak rázta a fejét és nem volt hajlandó felelni. Nyelte a könnyeit, megalázva tűrt el minden szót, az elméje pedig teljesen kiürült, csak a kopott, régi padlót figyelte, a gondosan egymás mellé illesztett deszkákat.

Különös mód a kérdések és fenyegetések kavalkádja egy hatalmas öleléssel zárult, Nemecsek pedig sírva állt az édesanyja karjaiban, szorosan magához vonva a nőt. Rengeteg érzés kavargott benne, de minduntalan az a szomorúság dominált, hogy képtelen őszinte lenni és mégis ilyen fogadtatásban van része, végtelen szeretetet élvez. Hálátlannak érezte magát, mindenki annyi mindent tesz érte, az édesanyja, a barátai, Boka, ő maga pedig képtelen bármit is viszonozni nekik.

Végül, amikor egy kis nyugalomra lelt, vett egy forró zuhanyt a félhomályban, még mindig kerülve a pillanatot, hogy szemügyre kelljen vennie a sérüléseit. Csele ruhái most gondosan összehajtva pihentek az íróasztalán, az átláthatatlan papírstócok és pár színes ceruza tetején, egy halom mosatlan bögre mellett. A Bokától kapott pulóvert fizikailag képtelen volt levenni, hagyta, hogy az ujja a kézfejére lógjon és minden magába szívja az illatát. Soha nem gondolta volna, hogy egy egyszerű tárgy ilyen mértékig a szívéhez nőhet ennyire csekély idő alatt, de megtörtént, egyszerűen nem bírt betelni a gondolatokkal, az emlékekkel, amiket felidézett benne. Ugyanakkor a jogos tulajdonosát sem tudta kiverni a fejéből, egyre csak arrébb kellett tegye a könyveit, a vázlatfüzetét, hogy eldőljön az ágyán és megadja magát a késztetésnek.

Szerette a szobája atmoszféráját, apró volt, alig volt néhány bútora összezsúfolva, mégis otthonos és biztonságos, tökéletes légkör ahhoz, hogy Bokáról ábrándozzon. Az ágya keskeny volt és rövid, éppen hogy csak nem érte végig, néhol nyikorgott. Nem volt éppen a legkényelmesebb, legelőkelőbb darab, modern szó sem illett rá, de az övé volt és az évek során már egészen hozzászokott. Volt egy régi, világos szekrénye, aljában a ruháit zsúfolta össze, a tetején, a polcokon pedig a könyvei és különféle kincsei sorakoztak, mint például az apró, műanyag katonái. Az ablakpárkányon és pár fekete fém polcon, sőt, még a radiátor egy részén is a nagy becsben tartott növényei kaptak helyet. Igazán különleges hatást adtak a helynek, különös élettel töltötték meg és Nemecsek nem bírt betelni velük; hiába volt hely szűkében, ha megakadt a szeme egy szimpatikus darabon, habozás nélkül megvette. Olykor, ha éppen nem volt nála elegendő pénz, képes volt a lelkét is odaígérni Csónakosnak vagy éppen Barabásnak pár forintért cserébe. Egy ideje, ahogy a számuk egyre csak gyarapodott, igyekezett titkon becsempészni az új szerzeményeit, később pedig úgy nyilatkozni róluk az édesanyja előtt, mintha már évek óta a szobája szerves részét képeznék.

Az íróasztala már több kéz alatt sínylődött, míg végül eljutott a mostani, igazán siralmas állapotába, amikor a lapja oldaláról már apró darabok hiányoztak, mindenütt össze-vissza volt karistolva és még festékfoltok is tarkították itt-ott. Nyáron nem igazán vette hasznát, hagyta, hogy a rendetlenség uralma alá hajtsa, a papírok és ott felejtett edények alatt szép lassan eltűnjön. A fehér falat ellenben mindig rendezgette, a kissé gyűrött, megviselt képeket - amiknek többsége Cselétől származott, aki megengedhette magának, hogy mindent polaroidok formájában örökítsen meg -, egyik helyről a másikra ragasztotta, minél esztétikusabb látványt próbált elérni. Egy ideig ügyködött azon, hogy az egész szobát átszelő égősoraihoz rögzítse őket, azonban előbb-utóbb a földön kötöttek ki, így ezt az ábrándot pár hét után feladta.

Néha csak szeretett ülni, szemügyre venni a növényeit, az apró fényeit vagy a macskáját, ha olykor-olykor bekéredzkedett hozzá és elnyúlt valahol. Előfordult, hogy elrendezte a dolgait, kinyitotta az ablakot és a naplementét kémlelte, ahogy a narancsszín égbolt lassan elsötétül. Most is így tett, bevett egy szem fájdalomcsillapítót, előkeresett egy szál cigarettát, amit az íróasztal fiókjában rejtegetett, majd levett két nagyobb cserepet a párkányról, hogy kitárhassa az ablak egyik szárnyát. A mustársárga öngyújtóját az egyik alátétben tartotta, volt egy másik a hátizsákjában és egy harmadik, egy piros a farmerdzsekije zsebében.

A füst lustán kígyózott elő a résnyire nyílt ajkai közül, ahogy az utcát figyelte, azt a pár, lassan araszoló embert, akik ilyenkor tartottak hazafelé. Néha elgondolkozott azon, merre mehetnek, milyen életük lehet, de előbb vagy utóbb belezavarodott, eljutott arra a pontra, ahol be kellett látnia, hogy mennyire felfoghatatlan és zseniális a világ. Hányan élnek csak körülötte, mennyi-mennyi arcot lát a villamoson és mindnyájuknak legalább annyi gondolata, véleménye és emléke van, mint neki. Különálló, összetett és végtelenül részletes világok, mégis mind összekapcsolódnak, de különböznek egymástól valamiben, sőt, olykor csak apró hasonlóságok vannak köztük. Különös volt belegondolni, hogy talán az idősebb úr, akinek az arcát csak egy pillanatra látja a szeme sarkából mennyi-mennyi mindent élt meg, egy teljesen egyedi szavakkal és érvekkel megformált véleménye van a körülötte lévő apróságokról. Akárcsak bárkinek, akit csak megpillantott az évek során, mindegyikük ugyanilyen összetett, kidolgozott történettel és meglátásokkal bír.

Halkan felsóhajtott, ahogy elnyomta a cigarettát, a csikket az utcára dobva, reménykedve, hogy senki nem lesz tanúja a dolognak. Bezárta az ablakot, mindent visszatett a helyére és ismét elnyúlt az ágyán, ahogy a gondolatai visszakanyarodtak Bokához, hogy ő is egy különleges személyiség, tömérdek egyedi jellemzővel. Szerette volna jobban megismerni, tulajdonképpen kiismerni, azonban a fiú sokkal összetettebbnek mutatkozott, mint mások, bár megeshet, hogy csak rettenetesen idealizálta.