eyes shut ~ bokacsek

VI.

Úgy érezte a pillanatok megnyúltak, a könyvei előtt álló vekker törött mutatója mintha egyre csak lassabban vánszorgott volna. Feszültnek találta a légkört, ahogy tétlenül gubbasztott a másik mellett, némán tűrve, hogy a kellemetlen csend elhúzódjon. Elérkezett az a pont, mikor már olyannyira régóta hallgattak, hogy képtelen volt erőt venni magán és megszólalni. Annyi-annyi mindent akart kérdezni Bokától, megosztani vele minden egyes gondolatot, ami átsuhan az agyán - egészen addig, amíg esélye nem nyílt rá.

Nem is emlékezett mikor ültek így utoljára; kettesben ebben az apró szobában, végeláthatatlan csendbe burkolózva. Kisvártatva kirázta a hideg, ahogy megtalálta azt a mostanra jelentéktelennek tűnő, viszont annál emlékezetesebb szakaszt az életükben, mikor Boka szinte minden idejét náluk töltötte. A lázasan átvirrasztott éjszakák a fiúval az ágya szélén, mikor beszélt hozzá, sőt, kérdezgette, még akkor is, ha vajmi keveset tudott kivenni a válaszaiból. Már akkoriban rengeteg mindent érzett az idősebb iránt, bár még messze volt tőle, hogy ezeket fel tudja ismerni és elfogadni. Hiába, az euforikus boldogság, ami elöntötte, mikor Boka hajlandó volt náluk tölteni az éjszakát, árulkodó volt. Eleinte ugyan komolyabb győzködés kellett, hogy maradásra bírja, ellenben később egészen könnyedén beadta a derekát és mellé feküdt. Nemecseket meglepte, hogy hagyta valamelyest a feledésbe merülni ezeket az emlékeket. Ugyan vegyes érzések kötötték hozzájuk, mégis fordulópont volt a barátságukban az eseménysorozat, ami megelőzte. Illetve a rengeteg sírás és lázálom közt megbújtak azok a jelenetek, mikor Boka mellkasába fúrt arccal igyekezett aludni, amíg az a hajával játszott.

A csend olyan hosszúra nyúlt kettejük közt amíg elmélkedett, hogy már ötlete sem volt mivel törhetné meg, így csak némán húzódott közelebb az idősebbhez, amolyan kezdeményezés képpen. Kis tétovázás után erőt vett magán és a vállára hajtotta a fejét, összeszorította a szemeit, hogy ne kelljen szembesülnie a másik reakciójával. Azonban Boka csak egy finom csókot nyomott a szőke tincseire, fél kézzel átkarolta a derekát és felsóhajtott.

- Van egy szűk háromnegyed óránk, amíg el kéne indulnunk - jegyezte meg halkan. Hüvelykujjával apró köröket kezdett leírni Nemecsek oldalán, aki egészen elengedte magát a karjaiban. Lehunyva tartotta a szemeit és csak a hangjára, az érintésére figyelt. - Csónakos nem jön ki elénk, tehát ki kell majd sétálnunk a Grundra, ott találkozunk velük. Nem hiszem, hogy túlságosan sietnünk kéne, úgyis késni fognak.

Nemecsek elmosolyodott, majd résnyire nyitott szemekkel figyelte, ahogy Boka eltávolodik tőle. Halk sóhajok közt váltotta fel a feszült pozícióját egy sokkal kényelmesebbnek tetsző, ahogy a hátát a falnak vetette, lábait pedig kinyújtotta. A fiatalabb egy ideig tétlenül gubbasztott tovább az ágy szélén, majd erőt vett magán és követte a példáját, a térdeit a mellkasához húzva csúszott hátrébb.

Ritkán érezte olyan gyorsnak az idő múlását, mint ez alkalommal; az egyik pillanatban csendesen ültek egymás mellett, a következőben pedig Boka mellkasára hajtott fejjel nevetett valami jelentéktelen apróságon. Hiába alakult ki az idill, amiben akár örök időkig is élt volna, az idősebb fiú karórájának fekete mutatója megállíthatatlanul araszolt előre. Igyekeztek a lehető legtovább nyújtani a kettesben töltött időt, kiélvezni minden egyes villanását, viszont két szempillantás alatt azon kapták magukat, hogy késésben vannak. Nemecsek sietve húzott zoknit és ragadta meg a sarokba hajított sárga hátizsákját, aminek tartalmáról mit sem sejtett, csupán remélte, hogy egy-két fontosabb igazolványát tartalmazza végszükség esetén. Szedett-vedett búcsúzkodás közepette indultak meg a lépcsőkön és keskeny folyosókon, ki a régi társasház kapuján, a lemenő nap fényében úszó utcára.

Nemecsek esetlenül loholt Boka után, esélytelenül ugyan, de igyekezett beérni őt. Végül két háztömb után, mikor az idősebb lassított és elégedetten vette szemügyre az óráját, mellé ért. Minden erejével igyekezett tartani a lépést, de alapjáraton is nehezére esett, most pedig a sérülései is korlátozták valamelyest. Azonban nem volt hajlandó ezt szóvá tenni, a másik annyi-annyi mindent megtett érte, a legkevesebbnek érezte, hogy némán tűr és alkalmazkodik.