Nobody knows / Teen Wolf Fanfiction /

5.fejezet

Stilesszal már egy jó órája a francia felett ültünk, habár semmi kedvem se volt hozzá. Legszívesebben hazamentem volna, de ígéretet tettem neki, hogy segítek a háziban. Az elmúlt pár napban amúgy sem éreztem túl jól magam. Az időjárásra fogtam, ugyanis kis korom óta fájt a fejem, ha történt valami változás. De mindezen a fiú sem segített.

-Stiles, azt, hogy mondják, hogy ha nem kezded el csinálni a feladatot, akkor leszúrom magam és kiugrok az ablakon?-nyögtem neki, ugyanis folyamatosan kitalált valamit. Vagy a hajamat piszkálta, vagy éppen kérdezgetett mindenféle hülyeséget, hogy hogy mondják ezt franciául, hogy mondják azt.

-Jó, jó, értettem, neki állok -mondta, és végre ránézett arra a nyamvadt házira. Elkezdte mondani, én pedig magyaráztam neki. Hátra dőltem az ágyán, úgy javítottam, amit mondott.

Pár hét telt el azóta, hogy megtaláltam Derek Hale-t félig halottan az árokban. Szinte minden éjjel megjelent előttem a kép, ahogy a véres test ott van. Néha meg is mozdult, beszélt hozzám, de sosem értettem mit. Volt, hogy nem tudtam egész éjjel visszaaludni, annyira kísértett. A többiek aggódtak értem, hiszen az alvás hiánya nagyon is meglátszott rajtam. Stiles egyébként nagyon aranyos volt, odaadta a telefonszámát, azzal, hogy hívjam fel, ha baj van, vagy ha nem megy az alvás. Viszont sem az övével, sem Scott ajánlatával nem éltem, nem szerettem volna ezzel senkit terhelni.

Azt vettem észre, hogy egy ideje nem hallom a fiú hangját, hogy beszélne. Megmozdultam, ekkor vettem észre magamon a takarót, és azt, hogy Stiles némán ül, és gondolkodik a francia felett. Kómásan néztem körbe, mire rám emelte ő is a tekintetét.

-Látom felébredtél Csipkerózsika-nevetett, én pedig értetlenül néztem rá.

-Mi?

-Egy órával ezelőtt elaludtál, és nem volt szívem felkelteni-vigyorgott, miközben a hajamat próbáltam elviselhetővé tenni.

-Basszus, ne haragudj, hol tartasz? -hajoltam a füzetje fölé, a feladatot vizsgálva. Tudtam, hogy engem néz, de törekedtem ügyet sem vetni rá.

-Tudtad, hogy franciául beszélsz álmodban? -kérdezte tőlem, amin meglepődtem. -Valami emlékekről magyaráztál, meg a holdról, de annyira nem értettem-mesélte, tudtam, hogy hajtja a kíváncsiság.

-Nem, nem tudtam-válaszoltam. – Legközelebb légyszi vedd fel-forgattam meg a szemeimet, ő pedig nevetni kezdett. Csak mosolyogtam, megráztam a fejemet, majd örömmel láttam, hogy hibátlan.

-Stiles, ez... hibátlan! – ujjongtam, mire a fiú megkönnyebbült. Hátradőlt az ágyon, és fáradtan kezdte el dörzsölgetni a szemét. Elkezdtem összepakolni, mire felült.

-Mész is? -kérdezte.

-Igen, nekem is tanulnom kéne, na meg kialudnom magam-tettem hozzá. Felkelt, majd kikísért az ajtóig. Beszélgettünk egy ideig, de aztán tényleg elköszöntem.

-Hát, akkor holnap találkozunk-mondta, és bezárt egy ölelésbe. Talán percekig is állhattunk így, amikor finoman eltolt magától, majd bizonytalanul rám nézett. Én azt se tudtam mitévő legyek, ugyanis kifejezetten furcsállottam a helyzetet. Ösztönösen hajoltunk egymás felé, hogy összeérintsük az ajkainkat, de egész végig úgy éreztem, hogy el fogom röhögni magam. Egy ideig próbálkoztunk azzal a csókkal, de csak az lett a vége, hogy elnevettük magunkat.

-Ez nagyon kínos volt-fogta a fejét, miközben dőlt a nevetéstől.

-Nekem mondod? Már amikor odahajoltál majdnem képen röhögtelek. Tudod, hogy milyen iszonyatosan vicces fejet vágtál? -mondtam a levegő után kapkodva.