Nobody knows / Teen Wolf Fanfiction /

9.fejezet

Amikor magamhoz tértem, egy elég hideg kövön feküdtem, tele sérülésekkel. Egy fájdalmas nyögéssel szedtem össze magam, a hátamat pedig a falnak támasztottam. Körbe néztem, de semmi nem volt a helyiségben, csak egy-két asztal. Oldalt volt egy ajtó. Gyanús volt, hogy zárva van, meg amúgy se voltam annyira erőm teljében, hogy kimenjek. Gondoltam, hogy ha átváltoznék, lehet jobb lenne, de hiába próbálkoztam, a gyengeségtől nem sikerült. Meg hát még nem is voltam igazán jó ebben a farkasosdiban. Reménykedtem, hogy a Scottéknak is feltűnik az, hogy nem vagyok iskolába, és keresni kezdenek. A nővérem is már biztosan teljesen ki van készülve és az egész sheriff hivatalt rám állította.

Fogalmam sem volt, vajon mennyi ideje lehetek ide bezárva, az időérzékemet teljesen elvesztettem. Aztán egyszer csak benyitott a férfi, aki elrabolt, a nővel a másik oldalán. Gúnyosan vigyorgott rám, mire megforgattam a szemeimet.

-És gondolom ezt maga még élvezi is – szólaltam meg. A férfi elégedetten nézett rám, nem zavarta különösebben a beszólásom.

-Ahogy látom még mindig nem tudatosult benne, hogy miért van itt – mondta a nő a mellette állónak, aki egyetértően bólintott.

-Csak egy tizenhét éves kislány, fogalma sincs arról, milyen az igazi hatalom – nézett rám, mire én fortyogni kezdtem a dühtől. – Vannak, akik ölni tudnának ezért a képességért.

-Hát, maga sem túlozza el a dolgokat – morogtam, mire csak szánakozóan nézett rám.

-Ó kicsi Rubis, ha tudnád, mennyi mindenre használhatnád fel a benned élő farkast, ahelyett, hogy a gimis barátaidnak segítesz. De hát, nem mindenki tudja értékelni – hajolt le hozzám, én pedig egyéb eszköz híján egy jól irányzott mozdulattal gyomorszájon rúgtam. A hirtelen érkező fájdalomtól hátra tántorodott és levegő után kapkodott. Dühösen felvillantotta a vörös szemeit, mire egy gúnyos mosollyal az arcomon biccentettem.

-A maga helyében inkább azon gondolkodnék, hogy ne kövessem el kétszer ugyanazt a hibát – utaltam a sikátorban történtekre, amikor is ugyan úgy túl közel jött hozzám. A férfi kieresztette a karmait, aminek láttára elhúztam a szám. Csak remélni tudtam, hogy nem fog fájni nagyon.

A fájdalomtól összeszorítottam a szám, a szemembe pedig könny szökött. A hasamon egy jókora karmolást hagyott, amiből természetesen ömlött a vér, és hiába a gyors gyógyulás, eltartott egy ideig a fájdalom csillapodása.
Időközben otthagytak, én pedig erőtlenül terültem el a kövön. Egy pillanat erejéig eszembe jutott, hogy sajnálnom kéne magam, hogy milyen rossz sorsa jutottam, de aztán csak egy jóízű nevetéssel felültem. Száz százalékig tudtam, hogy nem fogok itt maradni, hogy vagy a nővérem, vagy a falka megtalál. Még ha a sebeim súlyosak is voltak, egy percig sem nyomasztott a gondolat, hogy esetleg az életembe is kerülhet ez az egész.
------------------------------------
Őszintén, fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje lehetek bezárva, ugyanis még egy nyamvadt ablak se volt, hogy a napok telését számon tarthassam. Az elrablóim időközönként bejöttek hozzám, megnézték, hogy meddig bírom még, én beszóltam nekik valamit, ők pedig egy-két újabb sérüléssel jutalmaztak.

Aztán meguntam a szenvedést, és hogy ülök a seggemen, szóval elkezdtem kieszelni egy tervet.

A szétmarcangolt ruháimmal nem is törődve álltam fel a talajról, majd az ajtóhoz merészkedtem. Hallattam, hogy van-e valaki az ajtó előtt. Közvetlen a bejáratnál dobogott valakinek a szíve, de azon kívül csak egy-kettőt hallottam, azt is távolról. Arra már korábban rájöttem, hogy az ajtót nem zárják kulcsra, ezért azzal nem volt problémám, viszont nem tudtam, hogy kivel, vagy mivel fogom magam szembe találni, ha kilépek. Gondoltam, ha egyedül van, nem lesz vele gondom. Aha, persze.