Kihívások

FWTW (Kihívás- fifty-three)

Ismét egy kihívás Jinyoungmylife-tól! ❤
Felhívom mindenki figyelmét, hogy ez egy gigamega-hosszúságú kihívás, elkapott a hév az 5 tény írásánál, úgyhogy aki nem bírja a hosszú részeket, inkább ne is olvassa el! Viszont, ha bírod őket, és érdekel, amiket válaszoltam, mert amúgy ezekkel eléggé beengedtelek titeket egy-két magándolgomba, akkor olvassátok el! ;)

2. Szerintem kb. bármilyen tény, amit megosztok magamról, furcsa az emberek nagyrészének, úgyhogy ez nem lesz olyan nehéz. :'D Bár ki tudja, ugyebár...
So:
-1. Szeretem az állatokat, a macskákat meg egyenesen imádom, de mégis félek tőlük. Igen, kb. minden állattól. Úgy értve, hogy már ha a közelembe jönnek, nagyon kellemetlenül érzem magam, ha meg csak kicsit is hozzámérnek, megszagolnak,  megkarmolnak, stb., egyenesen beszarok, és felsikítok. (Igen, a macskát megsimogatni még megmerem, bár azt is azért egy távolságból, de felemelni/ölbe venni, meg ilyeneket, na azt már velük sem merem... pedig annyira édesek, mikor dorombolnak! 🥺) Ez az utcán a legjobb, ha előjön, ahol mindenki hülyének néz, ugyanis a kutyáktól és a rovaroktól egyenesen rettegek, az őrületbe tudnak kergetni. (Alkalom adtán elsírom magam, ha egy kutya "rámtámad".) Nem tudom, hogy miért, és hogyan alakult ez ki bennem, de egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele, kiskoromtól kezdve jelen van, nálam "városibb", és állattartásra alkalmatlanabb ember kevés van jelenleg. 

-2. Akkor, ha már itt tartunk, legyen ez a második: Fun fact, hogy mindezek ellenére volt egy hörcsögöm, több, mint 3 évig. De tőle is féltem egyébként, minden nap kivettük egy gömbbe, hogy tudjon futni a lakásban, de a gömbbe is apukám vette ki, én csak már, mikor benne volt a gömbben, mertem megfogni a gömböt, (szigorúan ott, ahol nem voltak lyukak rajta, hogy még véletlenül se tudjon megkarmolni azon a kis szaron át!) és rakosgatni a lakásban. Igen, sosem volt a kezemben a 3 év alatt, csak akkor volt kinn a ketrecéből, mikor futott a gömbben. :') Ő is félt tőlünk valószínű, és én is tőle, úgyhogy király volt, fájt érte a szívem rengeteget, de nem tudtam mit tenni vele. Kétszer próbáltam megsimogatni finoman a ketrecén belül, mindkétszer megkarmolt. Nem azt mondom, hogy örültem, amikor elpusztult szegény, sőt, borzasztóan szomorú voltam, mert mindezek ellenére rendesen a szívemhez nőtt, gyakorlatilag vele együtt nőttem fel kicsit túlozva, és arra meg nagyon jó volt, hogy, ha csak egy kicsit is, de megtanultam valakiért felelősséggel tartozni; de azért azt megállapítottam, hogy nekem nagy valószínűséggel soha többet nem lesz kisállatom, de úgy semmilyen. Aztán ugye ki tudja, soha ne mondd, hogy soha... lehet, hogy mire felnőtt leszek, sikerül levetkőznöm ezt a hülyeségemet, és megbarátkozok a kis jószágokkal, meglátjuk. :3 Mindenesetre jelenleg fixen azt mondom, hogy nem lesz. ^^"

-3. Szoktam magamban beszélni. Sokat. Ha egyedül vagyok itthon, hangosan. De néha még társaságban is. Mostanra már kicsit jobb a helyzet, így a gimis osztálytársaim ebből eddig nem nagyon tapasztaltak semmit, de aki régebb óta ismer, pl. általánosból, na az aztán tudja, hogy mikre vagyok/voltam képes, akár óra közben is! Rendszeresen megtárgyalok magammal dolgokat, és kimondom hangosan, amin épp gondolkodok, és megbeszélem magammal. Kiskoromban Mű Nórinak neveztem ezt az "entitást", akivel beszélgetni szoktam, (igen, erről még a közeli barátaimnak sem meséltem eddig nagyon) ma már nincs neve, szimplán csak hangosan kimondok minden gondolatomat, a beszélgetőpartnerem lehet a fal is, vagy nem? Ha a szüleim itthon vannak, akkor ezt a WC-n ülve szoktam lebonyolítani. :)
Nem vagyok kóros eset, egyébként... de tényleg, a régi angol tanárom azt szokta mondani, hogy aki magában beszél, az a magas intelligencia jele. Szóval shut the fuck up, I'm not crazy, I'm a genius! 😎🧠