[sokadik] NOVELLÁIM

A Lelkem

A ház kívülről tökéletesnek tűnt. Nem volt hatalmas palota, de nem is egy kis kunyhó. A kertben annyi virágot ültettek, hogy a legtöbb embernek az a sok szín, illat csodálatosan hatott. Az ablakok sötét üvegek voltak, senki nem láthatott be. Néha meg- megálltak az emberek, rácsodálkoztak a kertre, a házra. Belülről figyeltem őket és nem értettem hogyan láthtják a szépet. Sokat ültem azon ablak előtt, amely az utcára nézett. Reménykedtem, hogy valaki észre vesz és bekopogtat. Nem nyitnék ajtót. Megesett már, hogy pár embernek kinyitottam. A legtöbb szemében rémület villant, kezükkel pedig hamar a kilincset markolták, hogy elmeneküljenek. Ahogy meglátták az ajtó belső felét, talán mégjobban távozni akartak. Kívül tündökölt a faajtó, de belül el volt kopva a fa, több tucat karcolás díszengett rajta és az a bizonyos fekete dolog szinte teljesen ellepte. Amikor az első ember kinyitotta előttem az ajtót és elment, utána akartam menni, de amint kilépett bezáródott előttem. Ütöttem, rúgtam, mindent hozzá vágtam az ajtóhoz ami a kezembe került, de az ajtó nem tört meg. Sírtam, könyörögtem, had menjek én is el innen. Azóta megszoktam, hogy amint belépnek az emberek, elszörnyednek és minél hamarabb távoznak. Időm sincs megkínálni őket a szeretetemmel, ami az egyetlen jó dolog ebben az átkozott házban. Ellopni senki nem tudná, hiszen én sem tudom hol van, olyan régen adtam valakinek belőle.

Egy ismeretlen áll meg a házam előtt. Látom, ahogyan érdeklődve figyeli a kertet, azokat a vörös rózsákat és a többi gyönyörű növényt. Tovább időzik, mint mások szoktak. Lassan kinyitja a kis rozsdás kaput, ami nyikorogva nyílik ki. A kikövezett úton jön végig. Nem látom őt már az ablakból, de imádkozom, hogy meggondolja magát és menjen el, de Isten nem hall és nem is hiszek benne. A csengő dallmos hangja, bejárja az összes szobát, a kicsiny üvegcsék az ablak melletti polcon, amibe a fájdalmam és a halál van zárva, megremegnek. Az ajtóm magától nyílik ki, én pedig elébe megyek a fiúnak, hogy elküldjem, de amint meglátom mindent elfeljtek. Ő csak ácsorog az előszobába, leveszi a cipőjét és megjegyzi: - Ki kéne takarítani.

Bólintok, mert a szavak amiket magamban formáltam meg, nem akarnak hanggá válni. Nyugodtan megy be a konyhába, ami egyben az étkezőm is. Leül az egyik székre és teát kér. A konyha, amely a káoszt tükrözi elhagyatottnak hat. Szinte sosem vagyok itt, túlságosan lefoglal, hogy vigyázzak a lezárt szobára. Remegő kezekkel készítem el a kért italt. Kicsinek érzem magam és sebezhetőnek. Régen volt ilyen. A teába beleszórom az összes ellenszenves érzésem, hogy az idegen elmenjen, bár valójában nem akartam, hogy távozzon. A kezébe adtam a bögrét, amiben a tea van, Ő pedig belekortyol. A szeme felcsillan, ahogy rámnéz. Az üvegcse, amiben az ellenszenves érzések kavarogtak, szilánkosra törik a kezemben.

Mikor megitta az italt, a nappaliba megy. Pont oda, ahol az ablak is van. Alaposan szemügyre veszi az üvegcséket. Megfogja a fájdalmammal telit és minden erejével a földre dobja. A sötét kavarog, majd az a folyosó felé távozik, ahol nagyon nem lenne dolga. -Mit csináltál? - rivallok rá, egészen közel kerülve hozzá, de olyan mintha Ő is a fájdalmammal tartana. Kénytelen vagyok követni őket. Az üvegszoba előtt állnak meg. A fiú ököllel verni kezdi az ajtót, amit az összes létező módon zártam be, azonban az ajtó az első csapás után úgy porlik el, mintha soha nem is lett volna ott. A fájdalmam besuhan és erőre kap. A falak remegni kezdenek, a szoba, aminek mindene üveg, remegni kezd, majd minden darabokra törik. A szívemhez kapok és térdre rogyok, ahogyan a fájdalmam ismét a közömbös életem részévé válik. De semmit nem tudok tenni, mert a szilánkok szúrják a szívemet és tudom: addig fog ez tartani, amíg újra el nem zárom a fájdalmat. Nehezen állok újra talpra, de a fiú addigra eltűnik. A szoba, ami az előbb még romokban volt, most egy sötét, kemény tapintású anyag uralma alatt áll" . Elhátrálok onnan és figyelem, ahogyan a sötétség ki akar kúszni a szobából. Lassan terjeszkedik, miután gyökeret vert az üvegszobában. Nem tudok semmit tenni, hiszen az ajtó eltűnt, így csak figyelem, ahogy a fájdalmam lassan mindent ellep. Először csak a folyosókat, majd a nappalit és a konyhát. Az értékes érzéseimet, amik az üvegbe vannak zárva felkapom és mentem, ahogy csak tudom. Tisztában vagyok vele, hogy a legfontosabb ajtók mögé nem fog bejutni a sötétség, mert azt a lelkem azon része védi, ami mindig töretlenül erős. Felmenekülök a padlásra és bezárom a feljárót. A padláson minden poros. Itt még több üvegcse van és még több emlék. A kidobottnak hitt dühöm a portól szürkén hever az egyik sarokban. Halkan kifújom a levegőt, majd leülök és ott maradok.

A napok újra szürkévé vállnak. Innen fentről nem látok semmit, csak a fájdalmat érzem, ami egyre jobban terjed. El kellett barikádoznom a padlás feljáró bejáratát, mert a fekete anyag a rések között felszivárgott. Tudtam, hogy a rózsáim véreznek, amikor kijut a fájdalom, de arra a szenvedésre nem tudtam felkészülni. Magzat pózban feküdtem, a hasamat fogtam és reménykedtem: ma már nem lesz nap hányingerem. Az, hogy lemegyek és engedem a fájdalomnak, hogy eluralkodjon felettem és belelökjön a halálba, egyre vonzóbbnak tűnt, ezért megragadtam a pillanatot és lehajítottam a halál üvegcséjét a földszintre. Mégsem történt semmi. Egy hét múlva enyhülni kezd a fájdalom, ezért lenézek a földszintre. Minden ragyog, a sötétnek semmi nyoma nincs. Érdeklődve mászok le, majd körbenézek. - Nem tudom hol voltál, de én kitakarítottam. Elakadt lélegzettel figyelem a fiút, aki egy csillagos pólóban áll előttem. Csak nézem és a szívem egyre hevesebben dobog. Oda akarnék menni hozzá, de mikor megérinteném elhalványul. - Nem érhetsz hozzám. Én itt vagyok veled, de a kertbe nem tudok kimenni. Sajnálom. Hirtelen lépek vissza, majd csend borul ránk. Az egyik szobából mocorgásra utaló jelek hallhatók, így inkább odamegyek, a fiút pedig otthagyom. Odaadtam neki az összes ellenszenves érzésem, hogy úgy utáljon engem, mint én magamat, de Ő itt maradt. Akkor had tegyen a kívülről gyönyörű börtönömben azt amit akar.

Mi mozog odabent? Egy kopott ajtó előtt állok, amin rengeteg lakat van. Ami bent van, mintha ki akarna törni, csak nem tud a zár miatt. Az bejárat körül a falak elkoptak, néhol a festék lepattogzott a arról. Mégis, amint hozzáérek a zárhoz, az lehullik az ajtóról. Kinyitnám, de belülről megelőznek. Szinte fellök, amikor kitör az összes szeretetem és elsuhan mellettem. Mindent görbeleng, majd szép lassan eggyé lesz a levegővel és az egész ház széppé válik.

Sokáig uralkodott a házamban a jó. Néha a virágaim megsebsültek, ömlött belőlük a fájdalom, de az a bizonyos napsugár, amit én kaptam a fiútól, felszárította hamar és a virágok újra legszebb valójukban pompáztak. Minden egyes nap szebbek és szebbek lettek.

Újra az ablakban ülök. Az egész ház belső falait a fekete fájdalom lepi el. Minden romokban hever. Valaki sikít a fürdőszobából. Felpattanok, tudom ki az. Ő nem távozhat el tőlem. A lelkem maradék jó érzései eggyé váltak az utóbbi időben. Ők könyörögnek levegőért egy testben a kötélen. Figyelem őket, a lábam mintha gyökeret vert volna a padlóba. Emlékek és szavak kavarognak a test körül. El akarnám őket érni, de mintha egyre távolabb kerülnének tőlem. Kétségbe esve próbálok mozdulni és elzárni magamban a boldog emlékeket, de egyszerűen képtelen vagyok és érzem, olyanná válnak, amiket soha nem akarnék. Fájdalommá. Tudom, mosolygok, ha eszembe jutnak majd , de a házam egyik része mindig össze fog dőlni. Nem ezért jöttek létre, hogy ezzé váljanak. Mellettük egy árnyék áll. Ahogy a jó érzéseim is elhalnak lassan, ő egyre határozottabb lábakon áll. A kötél felé mozdulnék, de az alak elém lép. A sötétségben kirajzolódik az arca. Hiszen ő olyan mint én! Ki lehet ő, aki az én arcomat viseli? Elhátrálok, majd kifutok a fürdőszobából. Bedugom a fülhallgatómat és elmerülök a zenében. Mindegyik dallam, egytől egyig annyira fáj, hogy a falak beleremegnek. Mégis mosolygok, mert soktól boldog voltam egykor. Megnézem a kertemet. A kezemet az ablakhoz érintem, hiszen el akarom érni azt a gyönyörűséget, amit a fiú látott. Én sosem tartottam szépnek sem, ami kint nőtt, de megtanultam megbecsülni a növényeket. Mintha könnyek folynának le az arcomon, de amint hozzá érnék fekete, ragadós anyaggá válik.

Folytatás következik.