[sokadik] NOVELLÁIM

A Lelkem 3

Minden fehér fényben úszott. Elmosódtak a tárgyak körvonalai, senki nem lélegzett. Mintha az a dolog, amit életnek neveznek az emberek megszűnt volna. Ő is a fény részévé vált. Nem állt ellen, mivel azt hitte, hogy a fehérség elnyeli a fájdalmat is, amit magában hordozott. Hagyta, hogy magával ragadja a semmi, illetve csupán ő hitte semminek. Sokkal több volt ez annál.
Mintha karok fonódtak volna a teste köré. A kezdeti gyengéd érintések rövid időn belül eltűntek, majd felváltotta őket a magány fojtogató szorítása. A lány megpróbálta lefejteni a kezet a nyakáról, de az rendületlenül erősen tartotta. Sosem gondolkodott a levegőn, pedig rövid életének a legfontosabb szükséglete volt. Nem járt a fejében, hogy egyszer küzdeni kell azért, hogy az oxigén átjárja a testét, ami remegve könyörgött érte. Részben ismerte ezt az érzést. A magány csendben, meghúzódva az árnyékokban mindig követte őt, de most más volt. Nem bújt el, nem vette körbe az emberi gonoszság, ami sötét auràt szült neki.
-Miért nem haltam még meg? - gondolta a lány.
A lelke nyugodt volt. Nem tudott a magány újat mutatni. Ugyanúgy, mint minden egyes nap, akkor is a kezei erősen tartották a nyakát, csupán egy olyan erővel, amit eddig nem ismert a lány. Néha szorosabban, néha gyengédebben szorította. Így lehunyta szemeit és, szinte közömbösen köszöntötte az elveszettség, a magány fájdalmait. Megoldás, megoldás, megoldás. Csak ez járt a fejében, de talán nem létezett ilyen. Emlékezett, amikor azt hitte úgy tudja kezelni a problémáit, hogy bántja magát fizikálisan, akkor bent nem fogja szétmarni a negatívitás. Aztán lemondott erről a "megoldás módról", mivel mást is bántott ezzel, nem csak önmagát és a lány úgy próbált vigyázni arra a szerettére mintha a mindensége lett volna, hiszen vele alkotta meg az álmait. Mindentől megóvta, küzdött érte. De az élet nem így akarta. Köpött az álmokra. A lány álma, amit barátjával épített fel, porrá lett, majd szétszórta a szél. Kétségbeesetten próbálta össze szedni az összes porszemet, hogy a szívébe zarjon mindent ami csak az övék volt, de úgy érezte nem tudta mindet megtalálni. Erős hiány költözött a lelkébe, amely mindig éber és sosem engedi meg a teljesség érzetét.
A magány az emlékekre egy pillanatra ledermedt, majd erősebbé vált. Lassan ember alakot öltött és elengedte a lány nyakát. A fehérségben, aminek már ő is a része volt, félve figyelte ahogyan a magány sötét alakot ölt. Az arca kivehetetlennek tűnt, pedig csak ő nem olvadt bele a vakító "semmibe". A lány felé nyúlt, mintha végig akarna simítani az orcáján, aztán hirtelen visszarántotta hosszú karját maga mellé. Fényt vélt felfedezni, de ez nem olyan volt, mint a fehérség, ami egyszínűségével vakítóan hatott. Nem... Ez nem volt félelmetes, mégsem nyúlt a lány felé, hogy kirántsa a folyamatos zuhanásból, abból az állapotból, amiből sosem volt képes egészen kikerülni. A pozitív, fényből lévő alak csak állt és nézte a lányt teljes áhítatossággal. Nem mozdult se a magány felé, sem segíteni. Az alak arca lassan kiélesedett és a lány felismerte a barátját, aki egyszer azt mondta neki, hogy mindig vigyázni fog rá. Mégsem volt igazán ott. Csupán elhozta a fényt, de nem tudott azzal mit kezdeni. Teljes némaság telepedett közéjük, mígnem vérvörös folyadék kezdett csorogni a fehérségből. Először csak néhány csepp cseppent le ,majd egyre sűrűbben folyt végig a fehérségen. A lánynak fájt. Nem a vér, nem a vágás, hanem az érzés, hogy ismét csalódtak benne. Régi emlék volt. A vér, ahogy végig folyt a csuklóján. Mintha emlék képek támasztották volna alá az egyszerű képzelet nélküli gondolkodást a múltról. A sírástól remegve állt meg az édesanyja előtt, miközben a lelke a szégyenben úszott. Anyja felé tartotta csuklóját, amiből ömlött a vér. Megakadt az emlékkép. A magány mintha határozottabb lábakon állt volna, mint az emlékképek előtt, viszont a fény szinte kihunyt. Repültek a percek, az órák és megannyi részlet a múltból előkerült. A vér tócsákban állt a fehérségen, a fiúból pedig teljesen kihunyt a fény. A lány tehetetlenül nézte, ahogyan a barátja megszemléli az összes emléket, így a mámor, az áhítat lassan kiveszett a lelkéből. Hiszen be volt zárva, mit tehetett volna. Elveszett a fehérségben, ami mégis végtelenül sötét volt.