Jack társa

9. Ki vagy te?

Valójában már több, mint egy éve nem jártam otthon. Elhamarkodott ígéret volt tőlem, hogy elviszem oda Paha-t. De mit tehettem volna?

Ramsö szigete csak harminc kilométerre volt Helsinki belvárosától, mégis maga volt az érintetlen természet és béke. A szárazföldről, hidakkal is meg lehetett közelíteni a területet. Az erdő egy részét birtokoltuk, ahová nem léphetett be senki más a közúton, a fák között ugyanakkor nem húzódott kerítés, hogy az állatok szabadon járhassanak. Azonban elenyésző volt a látogatók száma. Nagyrészt csak mi voltunk az egész szigeten. Kivéve, ha hajók érkeztek a nyári hétvégeken Svédországból. Amikor a tenger nem volt befagyva, tucatnyi hajó kelt útra a szomszéd országból és indult el a közeli finn kikötők felé. Ennek egyetlen oka volt: a svédeknél nagyon, nagyon drága az alkohol. A hajóállomás szerencsére a sziget másik felén van és viszonylag kevés tajték részeg fiatal indul el a főváros helyett a sötét erdő mélye felé. Ez csak nyáron igaz persze. Télen a tenger sekély vizei befagynak és a kis szigetünk egy téli meseországgá változik.

Ahogyan áthajtottam az utolsó, Suino és Ramsö közötti hídon, a szívem szinte a torkomban dobogott. A démon az anyósülésen éppen ébredezett, ami legalább azt a gondot megoldotta, hogy hogyan fogom a házba bevinni. Egyszer láttam, ahogy az egyik halandó barátja felcipeli a negyedik emeletre és attól a perctől fogva minden tiszteletem azé a férfié volt.

- Jó reggelt - mondtam halkan.

Lassan körbenézett és felült. Nem láttam az arcát, mert az útra figyeltem.

- Paha... Jól vagy? - kérdeztem, amikor majdnem egy perc múlva sem válaszolt.

Közel hajolt hozzám és kék szemeivel egyenesen az arcomba bámult. Fejét kissé oldalra döntötte.

- Miért hívsz így? - kérdezte mély, démoni hangján.

- Ville? - néztem rá.
Az arca teljesen elváltozott. Bőre alól a fekete erek kilátszottak és fogai vámpírszerűre nyúltak. Elég rémisztő volt, ahogy mélyen beszívta az illatomat.

- Nem talált...

Azzal nemes egyszerűséggel, kinyitotta az ajtót és kiugrott rajta. Nagyjából ötvennel mentünk. Hatalmasat puffant az aszfalton és a visszapillantó tükörben még láttam, ahogy hosszan gurul az árok felé.

Jobbommal a kormányra csaptam és mélyet sóhajtottam.

- A büdös picsába... Mi a faszért nincs ebben gyerekzár?! - ordítottam tehetetlenül, miközben leparkoltam az út szélén.

Tudom, hogy nem kellett volna hagyni elmenni. Igazság szerint, nem gondoltam volna, hogy annyi kábítószer után még néhány napon belül magához tér. Azonban a Mellon-101 egyik legnagyobb problémája, hogy hosszú távon nem is tesztelték, mert alig három hónap után visszavonták. Fogalma sincs senkinek sem, hogy pontosan mennyi idő alatt dolgozza fel egy ilyen idő démon szervezete. Mert Ville ebben az évben múlt 142 éves és viszonylag kevés vele egykorú fajtájabeli van. Köztük pedig még kevesebb pszichiátriai kezelt.

Gondolkoztam néhány másodpercig, hogy kiszálljak-e egyáltalán és nem fog azonnal megtámadni valamelyik bokorból. Bár végül arra jutottam, hogy azt meg tudta volna már tenni.

Végül elindultam arra, ahol láttam eltűnni az árokban, de természetesen már nem volt ott. Elrohant az erdő felé egy szál alsónadrágban. A fejemet csóváltam és felvettem a földről egy termetesebb faágat arra gondolva, jó lesz még valamire.

Valójában sosem voltam az a természet gyermeke. Egy farmon nőttem fel Texasban, aztán városban éltem. Ami azt jelenti, hogy a parkokon kívül maximum évente pár alkalommal láttam nagyobb facsoportot. Ez gyökeresen megváltozott, amikor Finnországba költöztünk. Itt az emberek még szoros kapcsolatot ápolnak a természettel. Rengeteg az érintetlen terület és a sokkal kevesebben is élnek ezen a viszonylag nagy területen. Sokat elmond, hogy Queensben és Brooklynban együttesen majdnem annyian élnek, mint egész Finnországban. Itt az élet sokkal lassabb és tisztább. Nincsenek felesleges dolgok és minden egyszerűbbnek tűnik. Többek között, emiatt szerettem bele ebbe a helybe. Itt nem nagyon vannak pletykák, az emberek távolságtartóak, ugyanakkor kedvesek is. Két dolgot nem tudtam sok év alatt sem megszokni: a szar konyhát és az erdőket.

Bukdácsolva haladtam az egyre sűrűbb aljnövényzetben és már áldottam a józan eszemet, amiért nem valami drágább nadrágban indultam el hajnalban. A reggeli párától csuromvizes lettem pillanatok alatt és szeirntem az összes létező szúrós dolgot megtaláltam néhány perc bolyongás után.

Éreztem, hogy a közelben van. Furcsa, hideg bizsergés futott végig mindig ilyenkor a gerincemen. Pontosan nem tudom miért, de szeretném annak betudni, hogy ő teremtett engem, így a démoni mágia egy nagyon szoros, kölcsönös függéssel kötött minket össze.

Megálltam, hogy körbenézzek, amikor a feszült pillanat kellős közepén, megcsörrent a mobilom. Ezra hívott.

- Igen? - vettem fel azonnal.

- Nincs idehaza - jelentette ki - És futni sincs. Mit keres a szigeten?

A perifériában egy árny suhant el tőlem nagyjából tíz méterre. Szinte szaladva indultam meg utána.

- Valójában éppen futok. Izé... Elhoztam Ville-t az intézetből... De most... - itt elakadtam - Van rá egy minimális esély, hogy elvesztettem.

Hallottam, ahogy elakad a lélegzete.

- Mégis hogyan tudott elveszteni egy kifejlett démont? - kérdezte végül.

- Ne kérdezz faszságokat, kérlek. Fogta magát és kiugrott a mozgó autóból. Ide tudnál jönni? Negyed óra csak... És hozz valamit, amivel be tudnánk fogni vagy valami...

- Befogni? Dr. Manson, mivel tudnánk befogni őt? - hüledezett, de már hallottam, ahogy száll be az autójába.

Megálltam és körbenéztem. Ismét suhanást észleltem, így a másik irányba indultam. Pont a villa felé.

- Tudom is én... Egy hálót... Vagy egy pisztolyt... Esetleg... - itt kiértem a tisztásra, ami már egyenesen a ház előtt húzódott - Vagy tudod mit? Néhány ruhát és kaját hozz.

Mert addigra már pontosan tudtam, hogy a befogási problémát meg fogja oldani a villanypásztor is, amit a már említett svéd ivó-turisták miatt húztunk fel.

Egyenesen nekiszaladt a három vékony drótnak, amik aztán azonnal leterítették. Mellette teremtem, de még hosszú másodpercekig rángott görcsösen a fűben, ameddig óvatosan lepiszkáltam róla a drótokat a kezemben tartott fadarabbal. Mert olyan gyorsan futott természetesen, hogy kidöntött hármat a villanypásztort tartó oszlopok közül.

- Oké...Ne mozdulj - szegeztem a faág letört végét a mellkasának.

Egy hajszálnyit megnyomtam, hogy érezze: egyetlen rossz mozdulat és szíven szúrom.

- Ki vagy te? - kérdeztem nyugodtan.

Arca még mindig a démoni valóját tükrözte. Arca megrándult, ahogy felnézett rám zihálva.

- Ville - mordult fel.

A fejem ráztam.

- Hazudsz. Ville tudná, hogy itt van már tíz éve ez a kibaszott villanypásztor - vágtam rá - Ki vagy te?

Fejét furcsán oldalra döntötte, mintha ki akarná törni a saját nyakát.

- Szét foglak szaggatni - suttogta vészjóslóan.