Árnyak és ármányok

𝙱𝚎 𝚝𝚑𝚎 𝚛𝚘𝚊𝚍 𝚠𝚑𝚊𝚝 𝚝𝚑𝚎 𝚙𝚎𝚘𝚙𝚕𝚎 𝚌𝚑𝚘𝚘𝚜𝚎

 
   Szó mi szó, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar végzek a pakolgatással. Talán csak az izgalom okozta sietség, vagy a kapkodás, nem is tudom. Nem vallott rám ez az elhamarkodott ugrálás.
Megfogadva Mr. Fox tanácsát, csak a legfontosabbakat tettem be utazótáskámba. Egy pár darab ruhát, vékonyat és vastagat is, fésűt, különböző piperefelszerelést, takarót, cipőket, két napra való ételt és vizet. Reménykedtem benne hogy két nap alatt csak eljutok valahogyan egy olyan helyre ahol friss élelmet szerezhetek.
Ezenkívül néhány személyes tárgyamat, például az arannyakláncom és a gyűrűm, amit még édesanyámtól örököltem. Semmiért nem adtam volna, ezek voltam az egyetlen dolgok amik megmaradtak anyámból... Mintha az utolsó cérnaszál volna amivel belekapaszkodhatom.
Felvettem a legkényelmesebb hosszú ruhámat, majd egy sálat tekertem a fejem és a nyakam köré. Jobb ha nem keltek feltűnést.
  Kopogtattak az ajtómon. Összerezzentem. Nagyon reméltem, hogy nem apa az.
  — Bejöhetsz!
Magdalena lépett be. Aggódó arckifejezéséből azt olvastam ki, hogy már mindent tud. Kezében egy borítékot szorongatott, amit belépte után átnyújtott nekem.
  — Mr. Fox küldi... Azt mondta, minnél hamarabb adjam át. Már indulás előtt bontsa ki, mert nagyon fontos.
Bólintottam. Izgatottan feltéptem a borítékot.
Három dolog volt benne. Egy térkép, egy levél, és egy kis köteg pénz. Ezen elcsodálkoztam, ugyanis amióta az eszemet tudom, fémpénzzel fizettünk. Csak nagyon kevés papírpénz található az országban, azt is csak édesapám használja.
  Megszámoltam. Nem valami sok, de egy hónapi szállásra és élelemre biztosan elég.
  Magdalena még mindig várakózóan állt az ajtóban. Nem tudom mikor növi el ezt az idegesítő szokását. Várakozás közben egyik lábáról a másikra állt, és szelíd tehénszemeivel bámult.
   — Hát elmégy?
Felkaptam a fejem, és a szemébe néztem. Vajon azért kérdezi mert örül, vagy mert sajnálja? Ezen el lehetne gondolkodni, hiszen kiskorom óta ő volt az egyetlen ember, akit kis mértékben bár, de a barátnőmnek nevezhetek. Nem igazán mutattam ki szeretetemet (na jó, azért túlzásokba ne essünk!!) és tiszteletem iránta, merthát mégiscsak egy cseléd volt. Mindig is úgy voltam vele, hogy nincs szükségem barátokra. Jól megvagyok nélkülük. Viszont így visszagondolva, nem tudom mit csináltam volna, ha Magdalena nem állt volna az ágyam mellett minden alkalommal amikor sírtam, és nem vígasztalt volna, nem tanított volna meg fésülködni, hajat fonni, nem mesélt volna történeteket mindenféle varázslatos helyről, ami aztán álomba ringatott, nem főzött volna teát, és nem bátorított volna mikor betegen nyomtam az ágyat. Mi tagadás, sok mindennel tartoztam neki.
— Muszáj...
Nehezemre esett egyenes tekintettel mondani ezt, anélkül hogy könnyek gyültek volna a szemembe, úgyhogy inkább lehajtottam a fejem és a padlót bámultam. Eszemben sem volt kimutatni a gyengeségem előtte.
Csak most vettem észre, hogy egy kis batyut szorongat a hónalja alatt.
— De még visszajön, ugye?
— Nem tudom.
Ott állt, nem is tudom eldönteni, hogy szomorúan, vagy kétségbeesetten. Fájt hogy ott kellett hagynom.
— Egy kis útravaló — nyújtotta át a batyut. Finom sütemény illata szállt ki belőle. Bólintottam és elvettem.
   — Köszönöm.
   — Vigyázzon magára! — nézett a szemembe aggódva.
A világért sem vallottam volna be, de hiányozni fog... Nehéz lesz úgy járni-kelni, hogy nem lesz ott mellettem valaki aki mindenben segít. Legszívesebben magammal vittem volna, de azt nem lehetett.
— Ne félts. Megleszek — vetettem felé egy bátorítónak szánt pillantást, majd felkapva a cókmókomat kioldalaztam a lány mellett.
Az előcsarnok kongott az ürességtől. Mintha már évek óta senki sem lakna itt. A helyet betöltötte a gyász és a bizonytalanság.
Az egyik ajtón Mr. Fox lépett ki. Végignézett rajtam, majd mikor meglátta hogy fel vagyok szerelkezve, sokatmondóan bólintott.
— Az édesapja alszik. Nemrég voltam bent nála.
Tudtam miért mondja ezt. Azonnal fordultam is vissza, fel a lépcsőn, egyenesen édesapám szobájáig. Halkan lenyomtam a kilincset, és belopakodtam. Tényleg aludt. Az arca még mindig felzaklatottságról árulkodott, de mellkasa egyenletesen emelkedett fel-le, ami kissé megnyugtatott. Nyilván foglalkoztatott az a gondolat is, hogy mi lesz vele ha én is felszívódom, de reménykedtem benne, hogy kitalálja a szándékom és nem esik pánikba.
Közelebb léptem az ágyhoz, és végigsimítottam a mélyen barázdált arcon. Sötét tincseibe már nem egy ősz hajszál került. Mindig azt mondta, hogy édesanyám kicsinyített mása vagyok, rá alig hasonlítottam valamiben. Csak a nevetőráncaink a szemünk sarkában és a gödröcskék az arcunkon voltak megegyezőek.
Végignéztem rajta. Az az ember, aki mindig támaszt nyújtott nekem, felnéztem rá, szinte példaképként, most mintha egy teljesen más ember lenne, bizonytalan és elveszett. Így látni talán még rosszabb volt mint holtan látni.
Ez az arc, mely annyit mosolygott elnézően Max csínytevései után, mikor a cselédek megbotránkozva csóválták a fejüket. Ez az arc, melyre ha az ember ránézett, magabiztosságot és erőt merített belőle. Ez az arc, mely eddig soha nem sírt, egy könnycsepp sem folyt végig rajta, csak nevetett, nevetett, és nevetése betöltötte a körülötte lévő teret. Ez az arc most megtörten és zavarodottan aludt, talán épp szép dolgokat lát, egy olyan életet amit megérdemel, egy olyan világban ahol mindent annak lát aminek akar.
Egy lágy puszit nyomtam az arcára, majd otthagytam. Hadd nyugodjon bele az édes feledésbe, mely villámgyors sasként közeledett felé.