Árnyak és ármányok

𝚆𝚑𝚎𝚛𝚎 𝚝𝚑𝚎 𝚛𝚘𝚊𝚍 𝚐𝚘𝚎𝚜

Mezítelen lába alatt ropogtak az ágak és a levelek, és minnél hátrébb hagyta a kastélyt maga mögött, az idő egyre hűvösebb lett. Először hallani sem akart az ötletről ami felmerült benne, hogy levesse kényelmetlen magassarkúját, viszont pár kilométer múlva már annyira sajgott a bokája, hogy kénytelen volt rá. El sem hitte hogy megtette.
Bárcsak legalább annyit tudna, hogy hova kell mennie. Még terve sem volt. Vagyis volt, de az mindössze annyiból állt, hogy keressen menedéket a parasztoknál addig, amíg a kastély újra biztonságos nem lesz. És mégis mikor mehet újra haza? Mert abban biztos volt, hogy ilyen körülmények között maximum hetekig húzhatja, egy hónapnál semmiképpen sem több ideig nem bírja ki. Na és addig mit csinál? Beáll dolgozni? Más választása nincsen. Milyen munkát vállalhatna? Életében nem dolgozott semmit. Varrni, főzni nem tudott. Mihez kezdhetne?
Viszont egyelőre ráért ezen gondolkodni, ugyanis még azt sem tudta merre menjen. Ment amerre a lába vitte, az erdőn keresztül. Úgy tudta, hogy nem is olyan messze, az erdőn túl van a legközelebbi falu, egyszer elmentek odáig hintóval az apjával és az öccsével...
  Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy többé már nem lesz ilyen. Max nélkül biztos nem. Még az sem biztos, hogy apámmal találkozom-e még egyáltalán. Vagy hogy az otthonomat látom-e még valaha. Talán, ha nem sikerül eljutnom a faluig, megölnek az útonállók és a rablók. Vagy elvisznek, ami mégrosszabb. Mindössze egy tőr volt az övembe csatolva, ami egy rablóbandával szemben nem sokat ér.
  Két órát gyalogoltam megállás nélkül. Felettébb furcsamód nem fáradtam el, valószínűleg azért mert túlságosan lekötöttek a kusza gondolataim, nem volt időm a fizikai fájdalmaimmal törődni. Egy idő után már a kavicsok sem zavartak ami a cipő nélküli lábamba vájtak. Soha nem hittem hogy egyszer ezt mondom, de most nem törődtem a kinézetemmel és a kényelmemmel, pedig pontosan el tudtam képzelni, hogy nézhetek ki. Remélem az elkövetkezendő huszonnégy órában nem kényszerülök tükörbe nézésre, mert az tízszer nagyobb fájdalmat okozna, mint a kövek a talpamban.
  Ezután végre, az angyaloknak hála, a fák mögött házakat vettem észre. Méghozzá jó sokat. Igaz, ez nem az a falu volt, amire számítottam, de ez is megteszi egynek.
  Ahogy kiértem a fák közül, boldogan konstatáltam, hogy egy egész nagy településről van szó, egy kastéllyal a domboldalon. Akkor ez biztosan Leon Elbert gróf területe. Igen, teljesen biztos! Tehát mégsem vesztem el teljesen!
  Leon gróf jó viszonyban volt a királlyal, és nem volt egy hírhedt zsarnok. Viszont általában nagyon elfoglalt és visszahúzódó, így a nép csak ünnepnapokon, vagy még akkor sem látja.
Felgyorsítottam a lépteimet amennyire tudtam, és egyenesen a kastély felé vettem az irányt. Úgy éreztem, mégsem olyan kilátástalan a helyzet.
A falun áthaladva az emberek szeme átsiklott rajtam. A biztonság kedvéért még az erdőből kiérve egy kendőt kötöttem a fejemre, ami legalább a hajamat eltakarta, hogy még véletlenül se ismerjenek rám. Nem is nagyon tűntem ki a parasztok közül, ami be kell vallanom rettenetesen zavart, de ebben a helyzetben be kellett látnom, hogy az a legjobb ha meghúzom magam.
Ahogy így a gondolataimba meredtem, és feszülten néztem az előttem haladó utat, észre sem vettem hogy nekisétáltam valakinek, egy harminc körüli férfinak, akivel összeütközött a vállunk.
Nagy felháborodásomban teljesen elfeledkeztem magamról és a szerepemről.
— Mégis mit képzel!? Nézzen a lába elé! — de már meg is bántam hogy elszóltam magam. A férfi felvont szemöldökkel fordult vissza.
— Maga volt az aki nekemjött — nem felháborodás volt, csak egy szimpla kijelentés a részéről. Nagy levegőt vettem, tudtam hogy nem szabad még egyszer így elengednem a gyeplőt.
— Elnézést — minden lelkierőmre szükségem volt.
Ezután a férfi ahelyett hogy továbbment volna, elindult felém, amitől kissé megrémültem. Megállt előttem. Egy pár pillanatig csak állt, és már épp faképnél akartam hagyni, amikor egy mozdulattal lehúzta a kendőt a fejemről. A szám is tátva maradt a tehetetlen dühtől.
— Mit képzel... Adja vissza!
A férfi ügyet sem vetett a követelőzésemre, az arckifejezése ugyanolyan rideg maradt.
— Miért olyan ismerős nekem ez az arc...
— Honnan tudjam? Engem hagyjon békén! — elfordultam, és már indultam volna tovább, de elkapta a karom és visszahúzott.
— Nagyon úgy érzem hogy már láttam magát valahol... Csak nem valami nemesség keveredett ebbe a szerény kis faluba... Vajon mi járatban lehet?
A maró düh és a tehetetlen félelem érzése keveredett bennem. Legszívesebben behúztam volna neki egyet, de az csak rontott volna a helyzeten, ha elfutok, simán utolér.
— Maga egy őrült útonálló! Vegye le rólam a piszkos kezét!
— Tán csak nem maga a király lánya szaladgál az utcákon mezítláb?
Erre teljesen megfagyott bennem a vér. Ilyen hamar lebuktam? A bújkálásom jóformán még el sem kezdődött, és máris vége??
— Nem tudom miről beszél! Összevissza fecseg! — tovább próbálkoztam.
— Nagyon is jól tudja miről fecserészek hölgyem! Beismerheti, de azt sem muszáj, elég ha én tudom. Becses kis összeget fizetnének magáért azok, akik nem akarják hogy a lábuk alatt legyen — a rideg arc hirtelen elvigyorodott.
Erre már nem tudtam felelni. Minden lelkierőm elhagyott.
— Megmondom mi lesz bogárka: ha ellenállsz, szépen elviszlek, és egy jó kis summáért eladlak az apád egyik konkurensének, vagy ha nem kellesz nekik, majd kellesz a bordélyházba. Vagy akár meg is egyezhetünk...
Megpróbáltam állni a férfi pillantását.
— Ha azt hiszi, hogy csak úgy magával vihet, mint egy foglyot, akkor nagyot téved.
— ...vagy fizetsz a hallgatásomért és a szabadságodért cserébe. Ha jól tudom, neked is van egy kevéske félretett pénzecskéd az aranykalitkában, én azzal is bőven megelégszem, csak hogy lásd milyen nagylelkű vagyok. Úgy hiszem, ez egy elég korrekt ajánlat.
Undorodva húztam el a számat. Miféle ember lehet ez?
Mivel sem fizetni, sem rabszolgasorsra jutni nem akartam, mindközül a legveszélyesebb megoldást választottam. Vannak dolgok, amiket muszáj megtenni a túlélés érdekében, főleg ha abból semmi károd nem származik.
Mély lélegzetet vettem, egy mozdulattal kihúztam a kezem a szorításból, majd mielőtt még utánakaphatott volna, megragadtam a szoknyám allját, és felrántottam, egészen a nyakamig, így deréktól lefelé teljesen láthatóvá váltam.
— És ez megteszi?
Kihasználtam a férfi pillanatnyi meglepettségét, az immár meztelen térdemet teljes erőből belevágtam az ágyékába. A férfi felüvöltött, és összegörnyedt fájdalmában.
Míg ő összekuporodva jajjgatott, én nekilódultam, és teljes gyorsaságommal futni kezdtem.
  Pár perc rohanás után kifulladva értem a kastély kapujához. Megzörgettem.
  Zárva volt.