A mardekár királynője ( Befejezett )

9. fejezet

Arra ébredtem, hogy a vonat megáll, ami csakis azt jelentheti, hogy megérkeztünk Londonba. Egy pillanatig még nyugodtan nyammogtam, ám amint eszembe jutottak a ma történtek, szinte felugrottam az ülésről. Még mindig ugyanabban a fülkében voltam, Tom pedig felvont szemöldökkel nézett rám, a szemben lévő ülésről. 

– Hol van? Mi történt? - kérdeztem idegesen ide-oda kapkodva tekintetem. 

– Úgy tettem ahogy kérted. - vont vállat nemtörődöm módon - Átadtam Brownt Malfoynak, és elintéztem, hogy a manó azt higgye mindig is a Malfoy család szolgája volt. 

– És Abraxas, ő mit mondott? - kérdeztem már kicsit nyugodtabban. 

– Azt felelete, hogy a szüleinek nem fog feltűnni a plusz manó, őt pedig nem zavarja, hogy be kell fogadnia. Azt is mondtam, hogy Dobbynak nevezted el. 

– Akkor jó, így legalább…- sóhajtottam fel nyugodtan, ám a mondat közepén megakadtam. 

Tom megragadta a karomat és az ölébe rántott, én pedig annyira meglepődtem, hogy megszólalni sem tudtam. 

– Hogy csináltad? - kérdezte vészjósló hangon - Egyáltalán mit is tettél vele pontosan? 

– Én csak…- egyre erősebben szorította a kezemet, és szemei izzani kezdtek - Én csak nem akartam, hogy megölj valakit. - gördült le az arcomon egy könnycsepp. 

– Olyan varázsigéket használtál amik nem is léteznek. - mondta idegesen - Mit tettél vele pontosan?

– Kitöröltem az emlékeit, aztán elátkoztam, hogy fiatal maradjon, végül pedig manóvá változtattam. - szipogtam - Én csak nem akartam, hogy megöld őt. 

– Hogyan voltál képes kitörölni mindenki emlékét róla? Hiszen nem is voltak melletted az adott személyek. - olyan erősen szorította a karomat, hogy az ujjai már elfehéredtek, én pedig egyre jobban sírtam - Hogyan? 

– Fogalmam sincs. Tom, engedj el, ez fáj. - próbálom kirántani a karomat.

Tom nem mondott semmit csak magához rántott, és nyugtatóan simogatni kezdte a hátamat. Mire sikerült egy kicsit megnyugodnom, kinyílt a fülkénk ajtaja és belépett rajta Abraxas, mögötte pedig ott tipegett a mostmár Dobby nevű fiatal kis manó. 

– Apa kicsit késik, szóval várjuk meg az állomáson. A vonat mindjárt indul vissza. - mondta, majd már fordult is meg, és elindult a vagon ajtaja felé. 

Dobby egy darabig megszeppenve nézett minket, majd Abraxas után ment. Én óvatosan kiszálltam Tom öléből, ő pedig komor arccal állt fel, és szinte azonnal megfogta a kezemet. A vonatról leszállva, még éppen láttam Lizát, aki egy öleléssel búcsúzott szerelmétől. Dobby olyan kis esetlennek hatott a rengeteg haza igyekvő diák között, engem pedig valamiért megmosolyogtatott. Tom közben egyenesen Abraxas mellé húzott, és együtt léptünk át a falon. Odakint szinte azonnal kiszúrtam a felénk igyekvő, komor arcú, szőke hajú Mr. Malfoyt, aki amint meglátta fiát, még komorabb tekintetre váltott. 

– Abraxas. - köszönt fiának, habár én ezt nem igazán nevezném köszönésnek. 

– Apám. - biccentett szőke barátom, majd felénk mutatott - Susan White-ot gondolom megismered. - Mr. Malfoy biccentett felém egyet, én pedig kedvesen rámosolyogtam - Susan mellett pedig az egyik háztársam Tom Denem áll. Ő Susan párja. - mutatta be kedvesemet Abraxas. 

Tom és Mr. Malfoy pár pillanatig szemeztek egymással, gondolom Brax apja azt várta, hogy Tom kezet nyújt neki, ám ez nem történt meg. 

– Látszik, hogy a muglik nem tanították meg az udvarias viselkedésre. - vetette oda Mr. Malfoy, majd megfordult és elindult kifelé az állomásról.