A szárnyait bontogató röpképtelen madár [SebaCiel]

🖤 4. rész 🖤

Az eső valahogy nem szűnik meg esni, s Isten villámaival bombázza a földet, melyeket hatalmas dörrenések sorozata követ. A gigászi robbanásszerű hangok mellé csapódik, eléggé beteges, halk kacajom. Szemeimből egyszersmint az tükröződik vissza, mintha elszállt volna belőlem a lélek. Nehézkesen kezdék sétálni a Midford birodalom felé, eközben az az igazán érdekes, szinte nesztelen nevetgélésem visszhangzik Londos sötét utcáin. Ez idő alatt jegyesem nevét suttogom egy-két kuncogás közt, s kérdém tőle, hol van.

—Lizzy... — Mondám, de itt nem áll meg az üzenetem. — Ne játszadozz velem.... Biztos életben vagy... Gyere elő...

S egyszeriben érzem, hogy fejem akartalan mozgásba kezd, szememmel egyaránt. Megint rámjött az a hihetetlen mértékű rettegés, s melkasom azonnal nehezebbé válik. Olyan kérdések fordultak bennem, miszerint, mi lesz ezután, hogy fogom én ezt megélni? Ugyan bizonyára Maguk is tudják, mekkora fájdalommal jár egy számunkra fontos ember elvesztése. Épp ezért, kezdek megőrülni.
Egyszer csak megállok, mivel váratlanul megszűnik köröttem a világ. Egy furcsa... Talán dimenziónak nevezném azt, amit akkor szemügyre vehettem.. Tehát, egy furcsa, alternatív kiterjedésbe lépek rögvest, ahol minden második látvány az immár halott jegyesem orcája. Sebastian ekkor talál rám ájultan, s kelteget engem, de én nem igazán vagyok e-világ embere. Arcán megint az a furcsa aggodalom vehető észre... Azért nevezem furcsának, mivel máskor mimikáján nem tűnik fel más, mint mosoly, vagy bús komorság. De az elmúlt időben, mintha kissé önmaga lenne, s ahogy észrevettem, kezdé megszeretni eme várost, emellett érzelmesebbé vált velem s másokkal szemben. Szívesebben van kint velem bárhol, s az átlagnál több időt tölt velem. Lehet, hogy ez szokatlan ugyan, de... Mégis élvezem.

***

Sikoltván kelék fel a valóvilágban, a rémisztő dimenziót magam mögött hagyva. Erre Sebastian benyit, s ahelyett, hogy megijedne, arcán kellemes mosoly ül meg.

—Üdv itthon, fiata gazdám. — Térdel le, majd rámpillant csodálatosan fénylő íriszeivel, melyre orcám pipacsmező jelmezbe öltözik.

Ennek ellenére fintor jelenik meg az arcomon. Látom a mosoly lapuló gonosz démont. Kissé elgondolkodák, majd hagyom, hogy hű komornyikom felöltöztessen.

***

A dolgozószobámban ülvén gondolataim messzire szárnyalnak ahelyett, hogy a dolgom végezném. Nem hagy nyugodni az a rettentő másvilág, amelyet megjártam elájulásom után... Lizzy rettentő hangosan könnyezett, megállás nélkül hullajtotta a szeméből áradó folyót, mely egy idő után víz helyett vérré vált. Ettől teljesen megrémültem, s kérdezgettem, hogy mi van vele. Erre csak annyit bírt kinyögni a lány, hogy

„—Sebastian... Volt... ”

Ezen az úgynevezett rémálmon kattog az agyam, s nem hagy nyugodni eme mondat, ugyanis mi van, ha igaza van? Mi van, ha tényleg ez történt? Mi van ha... Sebastian tudtom nélkül gyilkol..?

***

Végül ismét ugyan ott tartok. Már rég éjfélt ütött az óra, azonban én az ablakban ülve bámulom a csillagokat. Kissé émelygés fog el, melyet hasfájás követ. Rettenetesen érzem magam, épp emiatt nehézkes az alvás. Oly csend honol az egész birtokon.... Oly csodálatos ez így... Ez egy nyugodt éj lehetne, azonban nekem e zavartalan estén nem jön álom szememre. Ez egy pöppet kezd frusztrálni... Viszont az mégjobban ingerel, hogy már a csillagokban is Őt pillantom meg....

—Ifjú mester! — Ront be Sebastian, ismételten az érdekes arckifejezésével  azaz az aggodalmas minikájával.

—Mit akarsz? — Kérdém flegmán.

Lizzy sosem hazudott nekem, épp ezért attól tartok, hogy ezt az egészet a "hű" komornyikom tette. Mégha csupán au egész egy látomás is volt....

—Miért nem alszik éjnek évadján? Tán valami probléma merükt fel Önben? — Kérdé nyugodtan.

—Nem, csupán.... — Majd sóhajtok, és legyintek egyet felé. — Semmi komoly, ne aggódj. Menj ki...

—De gazdám... Mint tudja, az előkelőknek ilyenkor ágyban kell lenniük, ritka kivétel van. — Szólal fel úgy, minta az apám lenne.

Erre egy beleegyező sóhaj csusszan ki ajkaim közt, végül a paplan alá bújván, a Holdfény dédelgetésének segítségével álomra hunyom megfáradt, szomorú pilláim. Ugyanakkor rémálmaim s látomásaim nem szűnnek meg létezni, tovább kínozzák — már így is — darabokban heverő magányos lelkem. Szinte érzem, hogy ez az egész kínszenvedés a lelkemről átterjed gyenge halandói testemre. Mint tudják maguk is, Uraim, a gyász egy igen borzalmas dolog, melynek a feldolgozása nehéz, egyes esetekben lehetetlen... Fogalmam sincs, hogy majdan én melyik ember leszek eme két típus közül.

Az óra kattogása teljesen megőrjíti hallószerveim. A percek csak suhannak el, s egyszercsak arra kapom fel a fejem, hogy a napsugarak beszivárognak az ablakon. Fáradt karikás szemeimmel tekintek ki a fényes, napsütötte tájra, eközben továbbá is nyugtalanít ez az egész helyzet.

***

Az eset óta egy héttel haladtunk előrébb. Alváshiány jelei mutatkoztak ki rajtam, ezáltal elvesztettem a munkára való koncentráció képességét. Hű komornyikomnak feltűnt, hogy valami itt nincs rendben, éppen ezért kihívta az orvost... Sebastian jelenleg Baldroy-éknak segít a konyhában, míg engem a — hozzáfűzném; igen fiatal — doktor vizsgálgat.

—Rendben, azt hiszem lassan végzünk, Phantomhive gróf uram. — Mosolyodik el.

—Rendben... Ennek örülök...

Arcom a láz miatt vöröslik, szemeim olyanok, mintha épp sírás közepette zavart volna meg valaki. Emiatt a kis istenverte betegség miatt az asztmám felerősült, és a levegővétel is sokkal nehezebbé válik.

—Van egyéb panasza, Gróf úr? — Kérdé, majd előveszi sztetoszkópját.

—Az asztma... És.. A légzés... — Zihálom, melyre azonnal egy gyógyszerrel lát el.

Amint jobban érzem magam, vigyora szélesebbé válik, majd lassan eldönt az ágyamban engem. Kissé félve tekintek rá, mire ő megszólal:

—Ne aggódjon ifjú mester, csak egy kis vizsgálatot végzek magán... — Ezzel vigyora perverzzé válik.

Lassú mozdukatokkal hántja le rólam a ruhákat, közben azzal amit talál, kezeimet szorosan az ágyhoz köti. Valami furcsa anyaggal tömíti el a számat, így a hangkiadás lehetetlenné válik. Amint hideg kezei végigsimulnak mellkasomon, egy rettenetes mértékű félelem fog el. Én ezt nem akarom! Félek! Valaki mentsen meg! — Hangoznak el ezen gondolatok fejemben, de ő megállás nélkül simogatja mindenemet. Ajkai közé veszi a kesztyűjét, majd szája segítségével leveszi magáról. Nem sokkal ezután a keze a fenekemre telepszik, majd az egyik ujjával a bejáratomba hatol. Erre megremegek teljes mértékében, szemem pedig elkerekedik. Nem türelmes, nem várja meg míg megszokom, épp ezért az egy ujjat már három követi. Fájdalmában nyögni tudnék, azonban a furcsa anyag ezt megakadályozza. Próbálom kiköpni, azonban az orvos szinte lenyomja a torkomon, ezáltal mostmár két helyről ér engem a fájdalom. Elkezdek ficánkolni, mert nem akarom ezt az egészet... És... Ekkor érzem magamban a vastag tagot. Ezt már nem bírom tűrni, próbálok minél jobban hangot kiadni, hogy valaki segítsen, de az a szadista állat mégjobban lenyomta azt a vackot a torkomon. Ez beindít egy olyan folyamatot, melynek hála hangosan fuldokolni kezdék. Sebastian megérzi a bűzt, és azt is hogy szemeim könnyekben úszva könyörögnek segítségért. Íriszei vörössé változnak, majd akkora dühhel közeledik a szoba felé, mint még soha.... S amikor bennyit, hatalmas sokk keríti magába.

/Hali! Bocsi, hogy eltűntem. Még életben vagyok! Remélem tetszett a rész, ezt egy kommenttel tudnátok vissza jelezni nekem. Köszönöm a figyelmet <3/