Ｏｕｒ Ｌａｓｔ (ᴘᴊᴍ ғғ.)

Prológus

Kórház. Falait végtelen fehér csempék fedik, a levegőt gyógyszerek és fertőtlenítők szaga járja át. Folyosóin emberek várnak de sose tudni többen vagy kevesebben távoznak, mosolyognak vagy sírnak. Családok akiket ez a hely összehoz és akiket szétszakít. Anyák, apák, testvérek akik éjszakákat töltenek szerettük ágya mellett aki lehet már nem éli meg a reggelt. Ezek az üres fehér falak megannyi könnyet és feledésbe merülő lélek életét követték már végig, megannyi túl korán távozó ember utolsó pillanatát. A legtöbb emberből ez a szó csak rossz emlékeket idéz vissza. Egy szerettük elvesztét, a halál veszteségét,a fájdalmat és a könnyeket.

Könnyek.

Azok a régi falak megannyi könnyet őriznek, gyerekét felnőttét, édesanyákét. Akár csak az én édesanyámét, aki annyi tiszta cseppet ejtett itt.

Sose felejtem a napot amikor először láttam őt sírni. Apám vállán zokogott némán, még akkor se akarta hogy bárki így lássa őt. Mindent megtett értünk a családjáért, szinte személyes küldetésének vette hogy vigyázzon ránk. Habár nem sokat lehettem velük szerettem őket. Anyát apát és a bátyámat.

Másokkal ellentétben számomra a kórház az otthont jelentette. Rágondolva egyszerre kerített melegség és keserédes érzés hatalmába. Ez a hely több volt mint egy üres épület. Mióta az eszemet tudom itt vagyok, mindig is ide tartoztam.

Már amikor a világra jöttem gyengébb voltam mint a többi kisbaba. Koraszülöttként sokkal törékenyebb és kisebb voltam mint a velem egykorúak. Ahogy teltek az évek se erősödtem meg, folyamatosan beteg voltam még egy egyszerű megfázás is képes volt hetekre az ágynak dönteni. A családom annyira féltett a másoktól való érintkezéstől, hogy otthoni nevelést kaptam és magántanulóként folytattam tanulmányaim. Számomra csak is a kórház létezett ez volt az egyetlen állandóm, az univerzumom közepe.

Szerettem azt gondolni, hogy akárcsak egy kalitkából kiengedett madár úgy én is megízlelhetem a szabadságot egy nap, de tévedtem. Aznap végleg lelakatolták kalitkám fedelét mikor az orvosok félre hívták anyámat. Még a folyosóról is hallottam keserves és véget nem érő zokogását.

Aznap léptem a tüdőrák végső stádiumátba.

Mindenki tudja mit jelent a végső stádium, tisztában voltam vele, hogy lényegében a halálos ítéletem megpecsételődött mégis....

Én mosolyogtam.

By; KimChae_Young