Na, ebbe is, hogy keveredtünk? (Befejezett)

-:7.rész:-

-Oi...w..a.. Oik..a..wa..- Hallatszódott egy hang. A barna feladó kinyitotta szemeit, de mivel korom sötét volt nem látott semmit.- Oikawa...- Szólt megint a hang?

-Hm?- A fiú még teljes komában volt. Azt se tudta mennyi az idő és még jócskán nem kelt fel a nap.

-Felmegyek Tokyoba, Katáékhoz! Akarsz jönni?

-Zoey?

-Igen. Ki más lenne?

-Mit mondtál az előbb?- A feladó megtörölte a szemét, hogy nagyjából felébredjen és fel tudja fogni, hogy pontosan mi is történik éppen.

-Mondom felmegyek Tokyoba Katáékhoz.- Ismételte meg a lány.- Akarsz velem jönni?

-Minnyi az idő?

-Fél négy.

-És miért akarsz ilyen korán menni?

-Mert az út két óra és meg akarom lepni őket. Ah és út közben epret is venni kell!

-Azt minek?

-Az most mindegy. Jössz vagy sem?

-Megyek! Tudsz várni 10 percet?
Zoey megforgatta a szemeit. Tudta, hogy abból a 10 percből nagyon hamar lesz 20 abból pedig fél óra. Ugyan még csak két hete lakott a fiúnál, már kiismerte az idő haladtával.

-10 perc! Egy perccel se több! Rendben?

-Ühűm.. - A félig alvó feladó kikászálódva az ágyából elindult a fürdőszobába, hogy a hideg víz hatásától végleg felébressze magát.
Ameddig Oikawa próbált a megadott időn belül elkészülni, addig Zoey ránézett a hamarosan induló vonatok menetrendjére. Hála az égnek fél óránként megy egy szóval annyira nem kell sietniük mint először gondolta. A táskáját a kezében szorongatva, teljes készenlétben várakozott az ajtó mellett, míg nem Oikawa trappolt le a lépcsőn, vállán egy megpakolt táskával.

-Mehetünk!- Mondta Zoeynak.

-Jó.. ha minden igaz, akkor a négyórásit is elérjük és epret is tudunk venni.

-Szuper..,de mire kell az eper?

-Sütit sütni! Mégis mit gondolsz?

Az ajtón kilépve Oikawa bezárta maguk mögött az ajtót és elindultak az állomás felé útba eső kisbolthoz. Szerencséjükre a bolt akkor már nyitva volt és a gyümölcsöt is meg tudták szerezni a nélkül, hogy máshová is el kellett volna menniük. A vonatot éppen, hogy futva, de elérték, majd felszállva rá az első helyre le is telepedtek, ugyanis nem sokan voltak még ilyenkor a szerelvényen. A vonat érkezésük után pár másodperccel el is hagyta a megállóhelyet és ezerrel elindult a következő uticél felé. Oikawának nem kellett sok, azonnal be is aludt, fejét a jármű oldalának döntve. Zoey így hát elővette ismét a fülhallgatóját és elkezdte hallgatni a már annyiszor halott zenéit. Ő sajnos aludni nem tudott, akármilyen sötét is volt még kint, és akármennyire nem látott semmit a tájból. Szép lassan, ahogy közeledtem Tokyo felé, már egyre jobban látszottak a nap első sugarai és Zoey egyre jobban szemügyre tudta venni a ellettük elhaladó tájat. A lány Oikawára nézett. Még mindig békésen aludt, egyenletesen véve a levegőt, néha-néha a vonat falától a fejét elbillentve. Nem látszott rajta a sok kimerültségig tartó edzés, a vesztes meccsek utáni fájdalom, igazából semmi, ami Zoeyt elgondolkodtatta. Vajon lehetne mindig mindenki ilyen békés? Lehetne a világ is ilyen, nyugodt és csendes? Lehet bármi a valóságban gondtalan, vagy fájdalom mentes? Nem tudta elképzelni, vajon van-e egy olyan világ ahol minden tiszta, nincs benne semmi romlottság? Nem.. valószínűleg nincs ilyen. De ő ezt nem bánta. Hisz ez a világ ahol most él, ugyan nem az amibe született, de tudta, hogy így van jól. Ameddig ezen gondolkozott, a nap teljesen felkelt, vele együtt a Zoeyval szemben ülő fiú is. Már nem volt sok hátra az útból, így hamar meg is érkeztek az uticélukhoz. Leszálltak az őket szállító járműről, majd Zoey elővette a telefonját.