A lét csupán egy karcolás (Rómeó és Júlia ff)

Első fejezet - Anyám akarata

Hűvös reggel. A szél gyermeteg kacagással kapta el a vállamra omló barna hajzuhatagot. A levelek tündéri zúgással beszétek a tölgyfák ágairól, a környéken csend honolt. Szelíden paskoltam meg Aramist, az egyetlen hű társamat. A végrendelet a kezemben. Az anyám utolsó emlékeit őrző szakadt papírdarabot a kezemben szorongatva ugrottam fel lovamra.
,,Költözz Veronába. Hagyd az eddigi életed, és költözz oda. Isabel, nagyon szeretlek, tudnod kell. Keresd a herceget. Ő tudni fog mindent. Az utad hosszú lesz, úgy készülj hát." - olvastam ismét a rejtélyes sorokat. Csak tudnám miért pont ez az utolsó kívánsága. Nem értem az egészet. Anyám volt az utolsó támaszom, mindent megosztottunk egymással. Apám még kiskoromban elesett a háborúban, ketten maradtunk anyával. Kavarogtak a fejemben a gondolatok. Mindig is itt, Padovában éltem. Anya... anya említett valamit arról hogy élt egy ideig Veronában. Miután apával összeházasodtak, azután került csak Padovába.
Emlékeimben elveszve meredtem a távolba. Eltelt pár perc mire feleszméltem.
-Indulnunk kell - simogattam meg Aramis nyakát.
Bő volt számomra az összes ruha. Nem nézték jó szemmel, ha egy nő lovagol, így kénytelen voltam levetni a szoknyát, és férfiruhákat keresni. Oldalamra kopottas kardot erősítettem, zsebemben tőr. Fel vagyok készülve. A hajamat gyorsan betűrtem a fejfedőm alá. Lábammal megnyomtam Aramis oldalát, indulunk. Még meg sem fogalmazódott a fejemben, hogy miért is hajtom végre ennek a kopott cetlinek az akaratát. Miért hagyom itt az eddigi életemet, miért érzem úgy, hogy ezt kell tennem? Gondolataimtól szenvedve tartottam még mindig a titokzatos város felé. A tájak egymás után váltották egymást, a déli nap sugarai égették a bőröm. A patadobogást leszámítva nem hallottam semmit. Süvített a szél, körülnéztem. Kissé lelassítottunk, sokat mentünk már. Tudtam, hogy már nem lehetünk messze. Megláttam a horizonton a tornyosuló épületeket, a folyót. Megérkeztünk. Megpaskoltam Aramist, majd a folyóhoz vezettem. Hagytam, hogy igyon egy kicsit, sokáig mentünk megállás nélkül. A folyó felé hajoltam, és a tükörképemet kémleltem.
-Mit csinálok? - kérdeztem suttogva a visszanéző bizonytalan alaktól. Felnéztem. A város és a folyó moraja hívó szóvá vegyült. Engem hívott, és éreztem, hogy jó helyen vagyok. Egy szempillantás alatt felugrottam Aramisra. Átlovagoltam a folyó felett ívelő kőhídon, és felnéztem a hatalmas bronzkapura. Itt lenne tehát az új otthonom - méláztam. A főúton lovagoltam végig. Ámélkodva néztem a főutat körülvevő apró házakat. A város főteréhez érve lassítottunk kicsit. Az emberek jöttek-mentek, mindenki a saját dolgával foglalkozott, de én céltudatosnak tűnően baktattam tovább Aramis hátán.
Kóboroltunk egy ideig, de nem tudta. egyről a kettőre jutni. Ismét elővettem zsebemből a cafatokban lógó végrendeletet.
,,Keresd a herceget. Ő tudni fog mindent."
Lefordultam a nyeregből, és Aramist vezetve próbáltam közelebb jutni az egyik járókelőhöz.
-Elnézést... - eddig jutottam el, de a megszólítani kívánt hölgy már továbbviharzott. Kétségbeesetten forgattam a fejem, de nem találtam segítőkészebb lélekre, így megpróbáltam kikászálódni az árvízként sodró tömegből.
-Merre találom a herceget? - próbáltam a lehető legférfiasabb hangot kicsikarni magamból, így válaszra bírni az ajtóküszöbön ülő három fiatal egyikét.
-Mercutio kísérd el a hölgyet. - nézett a mellette ülő vörös hajú fiúra.
-Hö-hölgyet? - elpirultam, azt hittem ennél jobban sikerült hoznom a férfi szerepet.
Az imént Mercutionak szólított kis vörös mosolyogni kezdett és megszólalt:
-Pocsék férfi lennél.
Lesütöttem a szememet, majd újra próbálkoztam.
-Kérlek meg tudnátok mutatni, hogy merre találom a herceget?
-Na gyere, ha ennyire keresed. - pattant föl egy harmadik tag - Elkísérlek a kastélyig. Benvolio vagyok.
-Isabel. - ráztam vele kezet, majd követtem. Alig egy perc múlva fel is tekinthettem az épületre. A főtér végében álló kastély tündöklött a nap fényétől.
-Ez itt a herceg kastélya. Talán innen már boldogulsz.
-Köszönöm szépen. - mondtam, mire Benvolio hátat fordított és elment. Aramist, mivel istállót nem láttam, igyekeztem az egyik fa tövéhez kikötni. Felnéztem a kastélyra. Fogalmam se volt, hogyan fogom elmagyarázni Verona hercegének a történetemet, és hogy neki honnan kéne tudna érkezésemről. Az esélytelenek nyugalmával battyogtam be a kapun. Egy hatalmas terem tárult a szemem elé díszes gyertyacsillárral, vörös burkolattal, és a falról lógó számtalan, Verona címerével díszített zászlóval. Valamelyest lappangott bennem egy kis félelem, de igyekeztem elnyomni. A férfiruha már az imént sem járt sikerrel, így most se fűztem hozzá túl nagy reményeket.
-A herceghez jöttem. - szólítottam meg egy tébláboló őrt a lehető legmagabiztosabb módon.
-A herceg jelen pillanatban nem tud foga...
-Nagyon fontos. - emeltem meg a hangomat egy csöppnyire. Az őr egy másodpercig megszeppent képpel bámult rám, majd bólintott egyet, és eltűnt. Volt egy kis időm tüzetesebben megvizsgálni ezt a termet. Bal és jobb oldalt is egy-egy lépcsősor vezetett fel. A lépcsők mellett szép sorban ajtók helyezkedtek el, több embert is láttam arra sürögni-forogni. Velem szemben, a terem másik felében egy belső udvarra nyíló íves kapu tátongott. Szívesen körülnéztem volna kicsit ezen a hatalmas helyen, azonban öt percbe sem telt bele, míg az őr visszaért.
-Legyen szíves követni. - szólalt meg, és elindult. Gyorsan kellett szednem a lábaim, hogy a nyomában tudjak maradni. Az őr felvezetett a jobb oldalon induló lépcsősoron. Amint felértünk, egy hosszú és széles folyosó tárult a szemem elé. A folyosó egyik oldalán korlát volt, hogy le lehessen tekinteni a földszintre, a másik oldalán szobaajtók. Szőnyegek, és festmények díszítették a kőfalakat, valamint az előteremben is lógó, Verona címerével ellátott zászlók. Számtalan portré nézett vissza rám, ameddig követtem az őrt. Végül díszes ajtó előtt álltunk meg. Az őr hármat kopogtatott, majd beengedett. Ámulva néztem körül a trónteremben. A herceg a sötét, fából faragott trónján ült, és a padlót kémlelte.
-Hercegem... öhm... uram... - köszörültem mega torkomat - Az anyám Katherine...
-Katherine. - fordult hirtelen felém. Arca nem tűnt idősnek, anyámnál fiatalabb volt, de látszott rajta, hogy ismerte őt. - Katherinte küldött ide hozzám, igaz? Ő most hogy van?
-Anyám meghalt. - mondtam halkan.
A herceg arca elsötétült egy pillanatra, majd újra a földre szegezte szemét.
-A végrendeletében kérte, hogy ide forduljak... hát megtettem. - magyaráztam.
-Előkészítünk neked egy szobát. A férfi göncöket vedd le, női ruhát is kapsz. - hadarta, majd felém sandított - anyád megkért, hogy ha vele bármi történne, vegyelek az oltalmam alá. Ezt meg fogom tenni érte.