A lét csupán egy karcolás (Rómeó és Júlia ff)

Hatodik fejezet - Komolytalan világ

Megszeppenten álltam csak.
-Táncolunk, vagy álldigálsz még egy kicsit? - mosolygott.
A vállaira helyeztem a kezeim.
-De... csak ha most nem kapok pofont. 
Megforgattam a szemeimet, és elmosolyodtam. Bólintottam egyet, majd táncolni kezdtünk. Könnyeden lépkedtünk a tömegben, tehetetlenül merültem el a kéklő tekintetében, akárcsak egy feneketlen mélységű tengerben. Lassult a táncunk, majd megálltunk, és szótlanul néztük egymást, úgy éreztem, hogy a levegő is megállt körülöttünk. Fürkésztem a maszkkal takart arcot. Egy hirtelen érzelemtől vezérelve megsimítottam az arcát. Mintha az illata vagy a szemei elkábítottak volna, és nem lennék tudatomnál. Lassan közelebb hajolt, az ajkaink összeértek. Nem akartam szabadulni a mézédes pillanattól. Az arcom pirospozsgássá vált, felgyorsult a szívem dobogása. Lassan elváltunk egymás ajkaitól, és tovább fürkésztem a szemeit. Méláztam a tekintetében. Ő halványan elmosolyodott, és lassan végigsimított az arcomon. 

Egy éles hang zökkentett ki a csók varázsából. Rögtön felismertem Tybaltot. Keresztülvágott a tömegen, és pillanatokon belül előttünk termett. A kíváncsi szemek nyomban felénk fordultak.
-Tybalt, mi a... - lepődtem meg.
-Ki ez?! - nézett Mercutiora. Mercutio nem szólalt meg. Ha... ha kitudódik, hogy ő az, és beszökött a bálra... - Ki vagy?! 
-Mi történt? - kérdeztem kis rémültséggel a hangomban. 
Közelebb lépett Mercutiohoz, aki erre hátrébb hőkölt. 
-Ez egy álarcosbál... - szólalt meg folytott hangon, de Tybalt gyorsabb volt. Letépte róla a maszkot. Az arcára féktelen düh ült ki, a herceg unokaöccsének láttán.
-Hogy kerülsz ide?! - kiáltotta idegesen. Most már az egész terem őket nézte. Mercutio nem jutott szóhoz. Tybalt megragadta az ingjénél fogva. - Azt kérdeztem hogy kerülsz ide!?
Még mindig nem szólalt meg. Nem akartam, hogy bárkinek baja essék, de nem tudtam közbelépni. 
-Kérlek Tybalt, ne légy ilyen dühös. Nyugodj meg... - igyekeztem csitítgatni csendes hangon, de Tybalt rám se nézett. 
-Válaszolj már bohóc! - rángatta meg Mercutiot, mire az leszedte magáról Tybalt kezét. 
-Fel ne robbanj... - mosolyodott el gúnyosan. Legszívesebben újra felpofoztam volna, hogy egy pillanatra sem tud komoly maradni. Tybalt ugyanígy érzett, és ütésre emelte a kezét, de igyekeztem eléjük állni.
-Kérlek, hogy ne... - néztem Tybaltra. 
-Mercutio. Hogyan kerülsz ide? - szólalt meg Capulet. Csendbe fagyott minden. 
Tybalt felnézett Capuletre. Ennyi elég is volt Mercutionak és két, a tömegből előtörő barátjának, hogy meglógjanak. Bár Tybalt utánuk akart rohanni, de az útját álltam. Megragadta a vállaimat, és kicsit megrázott. 
-Nem megmondtam, hogy a Montaguek veszélyesek?! - kérdezte szinte kiabálva. Meg voltam rémülve.
-Tybalt, gyere ide! - szólalt meg Capuletné. Tybalt dühösen végignézett a termen, majd nagy hévvel kiviharzott az ajtón. 

Teljes csend szállt a teremre, senki nem szólalt meg. Az emberek összenéztek, a levegőben sunyin mászkált a kíváncsiság, a gyűlölködés. Hallottam egy-két Montaguekat szídó mondatfoszlányt, pár értetlenkedő hanglejtést, néhány csalódott sóhajtást.
Fogtam magam, és én is kiszaladtam. Meg akartam keresni Tybaltot... vagy Mercutiot. 

Az éjszaka sötétbe burkolózva ölelt körül. Felhős volt az ég, a bágyadt csillagok sem pislákoltak fenn. Nem tudtam merre mehetnék. Nem ismertem igazán egyikőjük gondolkodását vagy érzéseit se. Lövésem sem volt, hogy hol lehetnek.
-T...Tybalt... - kezdtem el szólongatni először Tybaltot. Nem érkezett válasz. - Mercutio?
Próbáltam hangosabban, de nem válaszolt senki. Ez az átkozott város... és Mercutio is... a kastély felé indultam. Úgy gondoltam, hogy talán ott megtalálhatom, legalább Mercutiot.

Kisvártatva a főtérre értem a palota elé. Kirajzolódott előttem a kastély szökőkútának sziluettje. Ücsörgött rajta valaki, és a vizet bámulta.
-Mercutio... - szólaltam meg ahogy megismertem.
-Na, utánam jöttél? - kérdezte bohókásan, miután megfordult.
-Utánad. Miért csináltad ezt?
-Mit csináltam? 
-Miért osontál be, amikor gyűlölnek a Capuletek? - kérdeztem kissé számonkérő hangon.
-Hogy legyen mit kérdezned.
-Mercutio!
-Nem mindegy? Kicsit szórakozni akartam. Tybalt belédzúgott, féltékeny lett, ennyi. Ha te nem vagy a bálon, akkor soha nem tudja meg, hogy ott voltam. 
-Most képes lennél engem hibáztatni?
-Lelkiismeretfurdalás nélkül. - felelte szórakozottan.
-Baromira idegesítő vagy. - vetettem oda visszanyelve a könnyeimet, és el is indultam oda ahonnan jöttem, de felpattant, és megragadta a karom. 
-Na, na... - mosolyodott el, és megcirógatta az arcom. - Te is idegesítő vagy. 
Határozottan a szemébe néztem, de rögtön meglágyultam a tekintetétől. Lassan az arcára tettem a kezem. 
-Miért nem tudsz egy pillanatra sem komoly lenni? - kérdeztem elcsendesültebb hangon.
-Mi értelme volna komolynak lenni egy ilyen komolytalan világban?
Megsimogattam az arcát. Egy ideig mélázva révedtünk el egymás tekintetében. Gyermeteg félmosoly jelent meg a szája szélén, majd nyugodt mozdulattal ő is az arcomra helyezte a kezét. A szél szelíd táncot járt körülöttünk. Éreztem az illatát, és abban a pillanatban nem volt más vágyam, mint az ajkait is érezni... újból. Mintha csak tudta volna mit szeretnék lassan közelíteni kezdett. Behunytam a szemem. Teljes testemmel bizseregtem bele a csókba. A kezeit a derekamra helyezte, és közelebb húzott magához. Faltam az ajkait, és a hajába túrtam. Teljesen összesimultunk. Érzelmesen simogatta a hátamat, én pedig cirógattam a csók közben az arcát. 

-Isabel. - szólalt meg a hátam mögül egy hang, mire összerezzentem, és elváltam Mercutio ajkaitól. Hátrafordultam.
-Anne... - lepődtem meg. Róla szinte el is feledkeztem... Az arca tőle szokatlanul bosszúsnak tűnt. Megvetően nézett Mercutiora.
-Isabel, gyere kérlek. 
-Menjek? Hova menjek? 
-Tybalt... téged keres.
Visszanéztem Mercutiora, aki gúnyos arckifejezéssel ciccentett.
-Na nézz oda… és nagykövetet kell küldenie, ha akar valamit? Magától nem bír idejönni? - fonta karba a kezeit.
-Fogd be! - mordult rá Anne, tőle nem megszokott hangerővel. Mercutio elhallgatott. 
-Hol van most? - fordultam újra Annehoz.
-A folyóparti tisztáson… elvezetlek oda, csak gyere már… 
Ismételten visszanéztem Mercutiohoz. Továbbra is karba tett kézzel állt, és várta a választ.
-Megyek. - mondtam magam elé, de közben Mercuriot néztem.
-Buta kislány. - rázta meg a fejét Mercutio, és leplezett csalódottsággal, de bohókásan meghajolt. - Akkor nekem ennyi volt hölgyeim. További szép estét…
-Mercutio… - szóltam utána elhaló hangon, de addigra elbaktatott.
-Ne foglalkozz már vele! - ragadta meg a csuklómat Anne, és elkezdett húzni. Nem ellenkeztem, mentem vele. 

Nem szólaltunk meg a tisztásig vezető úton, de olyan érzésem volt, mintha Anne haragudna rám. A vízcsobogáson, a környező csermelyesek és a folyó túlpartján sötétlő erdő neszein kívül semmi nem hallott.
-Tybalt… - szóltam bele a sötétségbe, miután álltunk ott pár másodpercig. Nem érkezett válasz sehonnan. Annehoz fordultam segélykérően. - Nincs már itt? 
-Itt vagyok. - szólalt meg a hátam mögül csendes hangon. Megrezzentem, majd odakaptam a fejem.