A lét csupán egy karcolás (Rómeó és Júlia ff)

Hetedik fejezet: Zűrzavar

-Itt vagyok. - szólalt meg a hátam mögül csendes hangon. Megrezzentem, majd odakaptam a fejem.

Közelebb mentem hozzá kicsit. Körülöttünk teljes csend zuhant a tisztásra.

-Elmenjek? - kérdezte Anne bizonytalanul.

-Kérlek. - felelt nyugodt hangon Tybalt, de oda se nézett. Anne biccentett egy aprót, majd sarkon fordult, és elment.

-Mit szeretnél Tybalt? - néztem vissza rá egy nagy sóhajjal. Láthatólag már sikerült lehiggadnia a korábbi esetek után.

-Megmondtam százszor. Nem jó, ha a Montaguek társaságába kerülsz.

-Tybalt, ne haragudj, de milyen alapon szabod meg, hogy milyen társaságban vagyok? - kérdeztem határozottan, és összefontam a kezeimet. Egy pár pillanatig csak hallgatott, majd közelebb lépett egyet.

-Isabel... félreértesz. Én...

-Nem érdekel, hogy te nem vagy jóban azzal a családdal, nem értem mi közöm van hozzá. - mondtam, majd már indultam is volna, de ő megragadta a csuklóm. Zord és szigorú tekintettel nézett a szemeimbe.

-Majd egyszer megérted. Majd mindent megértesz. - sóhajtott nagyot.

Elengedett, és elindult a sötétségbe. Kirázott kicsit a hideg. Hosszú percekig csak álltam, és néztem utána a hatalmas sötétségbe. Az ezernyi gondolat kis szentjánosbogárként cikázott a fejemben. Felnéztem az égre. Ha azok a csillagok most meg tudnák súgni nekem mit tegyek, ha anyám szólni tudna hozzám, és a helyes útra terelne, mint ahogyan azt mindig tette... - gondolkodtam el. Lassan lehuppantam a fűbe, de az égről nem vettem le a szemeim. Fürkésztem azt az ezernyi fénylő kis pontot, és hirtelen magamat is csak egynek éreztem közülük. Hátradőltem a fűben. Magamba szívtam azt a harmatos friss illatot, és hallgattam a nagy csend hívó szavát. Egyszerűen átadtam magam a természetnek. Lehunytam a szemeimet, és mélyeket lélegeztem. Egy rövid idő múltán hirtelen álomba zuhantam. Mintha a csillagos ég zuhant volna rám, nyomást éreztem magamon.

Álmomban ugyanúgy Veronában voltam, anyám jelent meg előttem. Kérdezni akartam, de egyetlen kérdésemre sem felelt. Mintha minden szavaim elhalva ugrottak volna csak ki a számon, és a levegő nyelte volna el őket.

-Bízz bennük. - mondta halkan, mire könnyek gyűltek a szemembe. Nem tudtam megmozdulni se, úgy éreztem le vagyok láncolva. Hirtelen anyám helyét Mercutio váltotta fel. Ugyanolyan tekintettel nézett rám, mint ahogyan mindig. Szája az apró, rá jellemző mosolyra húzódott. Segítséget akartam kérni, de már csak ki se tudtam nyitni a számat. A kép Tybaltba úszott át. Végigmértem teljesen, de ő elnézett a vállam felett. Előrántotta egy hirtelen mozdulattal a kardját, de ekkor felébredtem. Kicsit levert a víz. Felültem gyorsan a fűből, és körülnéztem. Ugyanolyan csendes volt minden, csak a hold járt már előrébb, de nem igazán tudtam volna megsaccolni az időt. Feltápászkodtam álmatagon, majd gyors léptekkel visszaindultam. Alig tudtam már hol vagyok, teljesen összezavarpdtam... Csak nekivágtam a bozótos erdőnek, és félálomban baktattam előre.

Nem telt sok időbe, hogy ráeszméljek: eltévedtem. Egyre céltalanabbul bolyongtam, fogalmam sem volt hol vagyok, és nem is láttam semmit. A félelem és a sírógörcs egyszerre jött rám. Kapkodtam a fejem az erdő neszei irányába. Már annyit sem tudtam, hogy merről jöttem. Az élővilág ébredezni kezdett, a csend mellett apró neszek ezrei zörögtek a fák között. Hazudnék, ha azt mondanám nem féltem, hiszen valami rémültség úrrá lett rajtam.

Meg tudnék rá esküdni, hogy úgy hallottam, valami követ. Először csak megszaporáztam a lépteim, de a mögöttem haladó recsegés egyre közelebb ért hozzám. Futni kezdtem. A ruhám ezer bokorba és ágba akadt bele, ezzel is visszatartva. De továbbra is hallottam magam mögött a lépteket, és túlságosan megrémültem. Egyre gyorsabban rohantam. A loholásban nem vettem észre a fej magasságban az út felett húzódó alkarnyi vastag ágot. Lendületből belerohantam, és eszméletlenül zuhantam hátra a földre...

Világosságban ébredtem. Szépen lassan nyitogatni kezdtem a szemeim. Már nem az erdőben voltam, hanem egy ismeretlen szobában. Nyöszörögtem egyet. Rettenetesen sajgott a fejem.

-Felébredtél? - hajolt hirtelen felém a jól ismert kék szempár.

Meg sem tudtam szólalni a meglepettségtől, csak pislogtam Mercutiora.

-Mi a poklot csináltál az erdő közepén hanyattfekve? Ha nem vagyok indiszkrét persze. - kérdezte. Mintha kicsit aggódott volna...

-Ne-nem tudom... - suttogtam.

-Mi az, hogy nem tudod? Ott találtam rád tiszta sebesen.

Lassan felültem, és hirtelen megöleltem. Meglepődött egy pillanatra, de visszaölelt.

-Nem Tybalttal mentél találkozni? Ő csinált valamit? - vált el tőlem és az arcomra nézett.

-Jaj, nem, dehogyis. Csak... otthagyott, aztán elaludtam, de rosszat álmodtam, ezért visszaindultam, de eltévedtem, és... nem tudom, megszakadt a kép... - hadartam.

-Jól van, nyugodj meg... - ölelt magához újra. Jó volt a karjaiban, bármennyire is nem értettem dolgokat, meg tudott nyugtatni.

-De mit kerestél te az erdőben? - néztem fel újra.

-Téged.

-Engem? - húztam fel a szemöldököm.

-Igen, téged. Éjszaka vártalak vissza, majd reggel senki sem talált. Így utánad mentem. - mondta. Talán még nem is láttam eddig ennyire komolynak és féltőnek. Őszintén meg is lepett, mintha az a szemtelen, cserfes külső valami mást is rejtene maga mögött...

-Köszönöm... - mosolyodtam el halványan.

-Mit szólnál, ha egy csókkal köszönnéd meg? - kacsintott. Kuncogtam egy aprót, mire ő rögtön az arcomra tette a kezét.

-Szeretnéd? - néztem a szemeibe.

-Mindennél jobban. - vigyorgott.

Közelebb hajoltam hozzá, majd nyomtam egy rövid csókot az ajkaira. Halkan elnevette magát.

-Egyelőre beérem ennyivel. De csak mert dühösnek kéne lennem, hogy otthagytál Tybalt miatt. - mondta.

-Na, csak kiugrott a gombóc a fazékból. Szóval ezt fájlalod?

-Fájlalom hát. Az embereknek nem szokásuk otthagyni ám. - nyomta meg játékosan az orrom.

Kopogtattak az ajtón.

-Gyere, de csak ha halaszthatatlanul fontos... - szólt ki, és sóhajtott egyet.

A herceg lépett be. Nagyon meglepődtem, nem is tudtam hova kapjak.

-Naa, mi történt, hogy idedugtad az orrodat hercegem? - pattant fel Mercutio, és bohókásan meghajolt előtte. Escalus megforgatta a szemét.

-Tünés Mercutio. - mondta egyszerűen.

-Emlékeztetnélek, te vagy az én szobámban és nem pedig fo...

-Tünés.... - mordult rá kicsit hangosabban.

-Mi ilyen titkos? - ült mellém újra a kis vörös.

-Mercutio!! - szólt rá erélyesen a herceg.

Mercutio egy nagy sóhajjal felállt, majd megfogta a kezem és kezet csókolt lágyan.

-Még találkozunk hölgyem. - mosolygott, és a herceg rosszalló tekintetétől menekülve elinalt.

Escalus megvárta míg csak ketten maradunk a szobában, majd felém fordult.

-Sok mindenbe keveredtél bele... - sóhajtott.

-Elnézést, én csak... nem akartam, hercegem... - válaszoltam kicsit zavartan.

-Nem a te hibád. Csak óvatosságra intelek. Teljesen olyan vagy mint az édesanyád... - sóhajtott. - Átkerülsz a saját szobádba, ne izgulj. Nem akarlak ilyen hirtelen zargatni, de a későbbiekben megkereslek még. Köszönöm Isabel... - biccentett, és ezüstös palástját előkelően rántva maga után indult ki az ajtón. Ültem egy helyben és néztem utána. Össze voltam kavarodva...