A lét csupán egy karcolás (Rómeó és Júlia ff)

Negyedik fejezet - Tanácstalanság fogságában

Kopogásra ébredtem.
-I... igen? - kiáltottam ki kómásan.
-Isabel! Bemehetek? - csengett Anne hangja a folyosóról.
-Gyere csak. - ültem fel az ágyon. A hajam kócos volt, és még épphogycsak nyitogattam a szemeim. Még fel sem kelt teljesen a nap. 
Anne kinyitotta az ajtót, és gyors léptekkel bejött. 
-Bocsánat... - hátrált egy lépést, ahogy látta, hogy az imént ébredtem.
-Ugyan... gyere csak.
-A herceg nagyon örülne, ha jelen lennél a reggelinél. Általában együtt étkezik a kastély, és ez most sem lesz máshogy. Egy fél óra múlva, az ebédlőben. - hadarta Anne.
-Fél óra múlva? - kinéztem az ablakon. Én konstatáltam, hogy nem én kelek kesőn, még a nap sem kelt fel. - Sietek Anne, sietek. 
-Rendben Isabel. Gyere, segítek... - jött oda hozzám.
Sóhajtottam, és körülnéztem. A kastélyban szokásosan díszes szőnyegekkel fedett falak otthonos hangulatot árasztottak, de mégis taszító volt számomra az egész. Magam sem értettem mi okozta bennem ezeket az érzéseket. Túl új volt még nekem még ez a helyzet.
Gyorsan összekaptam magam. Anne segített a fűzőm meghúzásában. Megpödültem egyszer az aranyos színű szoknyámban, majd Anne gyors mozdulatokkal összefonta a hajam. 
Kicsit megígazítottuk a vörös bársonyban pompázó baldachinos ágy paplanjait.
-Köszönöm ezt a sok segítséget. - nevettem el magam. 
-Ez csak természetes. - mosolygott. - Akkor indulhatunk?
-Indulhatunk. - válaszoltam. 
Ismét azokat a a folyosókat szeltem. Az arcképek mintha különös kíváncsisággal bámultak volna rám a falakról. A hajnal hűvös hangulata átjárta a kastélyt. Lesiettünk a nagy lépcsőn, és a földszinten benyithattam ismét a díszes ebédlőbe. Megcsapott az étel friss illata. Nyüzsgés volt az ebédlőben. A teremben lévő két asztalnál egymás után foglaltak helyet a kastély lakói. Fehér terítő fedte az asztalt, amire a sürgő-forgó cselédek már elkezdték kihordani a reggelit. Szikrázóan sütöttek be a nap első sugarai az ablakon, meleg hangulatot árasztott az egész ebédlő. Itt-ott a megszokott szőnyegdíszek, valamint Verona zászlajai függtek a falon. 
Az emberek javában gyülekeztek. Lelkesen figyeltem ahogy egyre jobban megtelik élettel a terem, mikor megláttam Mercutiot. Bele sem gondoltam, hogy itt lesz. Én ostoba, hiszen a herceg unokaöccse... Játékos léptekkel kóválygott be az ebédlőbe. Kicsit lehajtottam a fejem. Szégyelltem magam a tegnapi ügyetlen viselkedésemért.
-Isabel... - zökkentett ki a Mercutio körül forgó gondolatmenetemből Anne. - Gyere, le kéne ülnöd. Kisvártatva a herceg is érkezik. 
Anne tanácsára leültem az egyik asztalhoz. Ő mire helyet foglaltam, már el is sietett.
A szemem sarkából a kis vöröst figyeltem. Immár unottan könyökölt nekem háttal a másik asztalnál. A herceg belépdelt, mire minden asztalnál ülő rákapta a fejét. Ezüstös ruháját díszítő vöröses köpenye magabiztosságot sugárzott. Délceg léptekkel sétált a mi asztalunkhoz, majd az asztalfőn helyet foglalt. A cselédek már minden ételt kihordtak. Gyümölcsöktől kezdve a legfinomabb péksüteményekig ki volt téve minden. Nagy étvággyal vettem a tányéromra pár gyümölcsöt, és egy süteményt. A korábban Tybaltként szólított férfi is megérkezett, mikor észrevett fékezett egyet, majd velem szemben foglalt helyet. 

Mercutio hátrafordult.
-Szép Tybaltom, pontosan érkezni pontban hétre pont elfelejtettél. - vetette oda gúnyosan.
Tybalt csak mordult egyet, de nem foglalkozott különösebben vele.
-Szervusz. - szólított meg váratlanul.
-Üdv. - néztem fel mosolyogva a tányéromból.
-Nemrég érkeztél ide igaz? Hogy hívnak?
-Isabel vagyok. És ön?
-Ne magázz, kérlek. Tybalt vagyok. 
-Rendben. Ez esetben szia Tybalt. - mosolyogtam, majd folytattam az evést.
-Eddig nem láttalak itt. Most érkeztél ugye?
-Igen. - néztem fel ismét meglepetten, nem gondoltam, hogy beszélgetni akar A külseje mindig komorságot és zordságot sugárzott... De most igazán kedvesnek tűnt. - Padovából jöttem.
-Mesélj egy kicsit magadról... miért pont Veronába jöttél?
-Hát az igazság az az, hogy édesanyám elhunyt... már egy éve. - sóhajtottam. - Az utolsó kívánsága az volt, hogy Veronába jöjjek. Mivel az apám még kiskoromban elesett egy háborúban, nem volt ami odakötne.
-Szóval elesett egy háborúban... - mélázott el, majd újra rámtekintett. - Részvétem az anyukád miatt...
-Köszönöm. De már jobb helyen van. - mosolyodtam el halványan.
-Pontosan... - vett el egy süteményt, és majszolni kezdte azt. Én is visszahajoltam a tányéromhoz, és tovább ettem. 

Miután az emberek befejezték az étkezést, ugyanolyan tempóban távoztak, mint ahogy ide szállingóztak.
Én sem igazán siettem. A terem nagyja már kiment, mikor felálltam az asztalomtól. Nem tudtam betelni a palota pompájával. Távol állt tőlem ez a sok dísz, a szőnyegek, ez a mértéktelen elegancia, ellenben mégis elvarázsolt. 
Pár óra múlva már fenn a szobámban kuksoltam. Ismét elértem ahhoz a ponthoz, hogy nem tudok magammal mit kezdeni. Nem voltak ötleteim, terveim, az egyetlen ami a szemem előtt lebegett, az az álarcosbál... nem is tudtam, hogy mit remélek ettől a táncos esttől, ahol a partneremet sem ismerhetem. 

Felálltam. Nem telhet ezzel a napom. Az ajtóhoz siettem, és a hűvös kilincsre emeltem a kezem. 
-Anya, miért kellett ide jönnöm? - suttogtam magam elé, továbbra is a kilincsen nyugtatva a kezem. 
A következő pillanatban kishíján előrebuktam, mikor Anne kívülről lenyomta a kilincset. Meglepett tekintettel nézte az attrakciómat.
-Csak érdeklődni jöttem, hogy milyen volt a reggeli.
-Igazán jó. - poroltam le a ruhámat gyorsan.
-Hogy-hogy... hogy-hogy beszélgettél Tybalttal? - kérdezte kicsit hezitálva.
-Magam sem tudom, csak megszólított. Miért?
-Semmi különös, csak furcsálltam. Merre indultál? 
-Ezt sem tudom. Annyira eseménytelenül telnek a napjaim… mondd Anne, mit tegyek? Tanácstalan vagyok…
-Láttad már a kastély gyümölcsöskertjét? És a virágokat?
-Nem… azt hiszem még nem.
-Akkor gyere. - ragadta meg a karom. - Most ebédig úgysincs semmi dolgom.
Követtem. Boldogan konstatáltam, hogy ahogy egyre jobban kezdem megismerni, Anne is levetkőzi a szégyenlősségét. 
 Az egész délelőttöt a gyümölcsös és a virágoskertben töltöttük. Rengeteget nevettünk, beszélgettünk. Szóbajött a múltunk, mind a ketten meséltünk a családunkról. Rég voltam ilyen felszabadult. 
-A fenébe is, mennem kell. - nevetett még mindig Anne, a szoknyája közé rejtett zsebórájára tekintve. - Mindjárt ebéd. Köszönöm Isabel… nagyszerű volt beszélgetni. - indult meg a kastély felé, és visszaintegetett.
-Én köszönöm. Szia! - köszöntem el. 
-Szia!

Újra egyedül maradtam, de hálás voltam Annenek, hogy végre kizökkentett ebből a a szürkeségből, ebből a borzalmas semmittevésből. 
 Már indultam is volna a kastély felé, mikor feszült hangok ütötték meg a fülemet. Nem messze, a főtér egyik sarkában szúrtam ki Tybaltot, és Mercutiot. Tudtam, hogy nincs közöm hozzá, de amilyen tekintettel egymásra néztek, látszott, hogy mindjárt egymásnak ugranak. Gyors léptekkel siettem oda. Ahogy melléjük értem odapillantottak, és szinte csettintésre kizökkentek a harci pozíciójukból.
-Bocsánat… minden rendben?
-Minden. - törte meg a kérdésem után bekövetkező pár másodperces néma, feszült csendet Tybalt dühös hangnemben, és felém sétált. - Beszélhetnénk egy kicsit? 
A kérdést egy kicsivel kedvesebb, nyugodtabb hangon tette fel, és úgy  mosolygott, mintha mi sem történt volna.
-Jaj Tybalt, nem is értelek néha. Pont annyi benned a kedvesség, mint a többi Capuletben az emberség… Vitatkozhatnánk, hogy az most kevés, vagy annál is kevesebb...
-Pofa be, bohóc. - förmedt rá.
-Nehogy felrobbanj… - kuncogott Mercutio. Kezdett nekem is az agyamra menni.
Tybalt a karomnál fogva megragadott, és határozott léptekkel odébb húzott. 
-Szóval… van egy viszály a két család között…
-Tudok róla. De mi az oka ennek az egésznek?
-Hosszú lenne elmagyarázni. De ha egyet tanácsolhatok, kerüld ezeket a nagyszájú Montaguekat. Ugyanolyan az összes. 
Néhány másodpercig csak pislogtam rá. Sóhajtott egyet, és a piac felé indult. 
-Találkozunk még.
-Szervusz. - köszöntem el. 

Hátranéztem még egyszer a helyre, ahol vitatkoztak. Mercutio már felszívódott. Az ebédidő közeledtével célba vettem a kastélyt, azon belül is az ebédlőt.