A lét csupán egy karcolás (Rómeó és Júlia ff)

Ötödik fejezet - Álarc mögött

Az ebéd utáni délutánom a szobámba visszahúzódva telt. Igaz, piszkált, hogy újra eseménytelen órák röpülnek el a szemem előtt, de feldobott az Anneval töltött délelőtt. Kezembe vettem egy könyvet, és nemes egyszerűséggel olvasni kezdtem. Anyám első dolga volt, hogy megtanítson olvasni, és nagyon hálás vagyok neki ezért. Ritkán tudok könyvet a kezembe venni, de olyankor órákig le se teszem.
Tehát így, olvasással telt el az aznap délután. Este elpilledve dőltem az ágyba, és szokás szerint agyaltam kicsit. Átfutott rajtam valamiféle izgulás a bál miatt. Pedig nem is tudtam, hogyan fogok oda besurranni. Nem tudtam milyen ruhát vegyek, nem is igazán vagyok jó táncos, soha nem voltam még hasonló bálon. Ezekbe a gondolatokba burkolózva aludtam el.

Másnap reggel a nap se kelt még fel, de szinte kidobott az ágy. Bárhogy forgolódtam, nem jött ismét álom a szememre, és azt is tudtam, hogy kisvártatva reggeli lesz, ezért elkezdtem készülődni. Levettem a hálóingemet, és a szekrényhez siettem. Anne telepakolta szebbnél szebb ruhákkal. Kezembe kaptam egy aranyos fonallal díszített nefelejcskék ruhát.
Befontam két oldalra a hajamat, és egy, a ruhámhoz hasonló színű szalaggal átkötöttem. Felhúztam a ruhát. Éppen a fűzőmet matattam, mikor kopogtattak.
-Gyere csak, Anne! - mosolyogtam az ajtó irányába. Nyílt is, ellenben nem Anne lépett be rajta.
-Ne haragu... - kezdte Tybalt, és ahogy meglátta, hogy min ügyködök, hátrébb ment egy lépést.
-Semmi baj. Öm... tudnál segíteni egy kicsit? - adtam fel a harcot a fűzőmmel.
-Hát persze. - lépdelt oda, és egy szempillantás alatt segített megkötni. 
-Hogy-hogy idejöttél egyébként?
-Erre jártam. Gondoltam megnézem, ébren vagy-e. 
-Értem. Hát most valahogy korábban sikerült felkelnem. Lesz az a bál...
-Cs-csak nem menni akarsz? 
-De, mennék. Igaz, ez a Capulet család bálja, de gondoltam...
-Gyere nyugodtan. - eresztett el egy alig látható mosolyt.
-Szia Isabel! Hát te már ébren vagy? - futott be Anne. Tybaltra pillantott. - Ó. Jó reggelt. 
-Szervusz Anne. Ébren. Mehetünk, tudom, mindjárt reggeli. - tekintettem fel a lányra. Zöldes szemei vidámságot sugároztak.
-Pontosan. - mosolygott Anne, és sürögve elkezdte igazgatni a bevetetlen ágyamat.
-Én is megyek. Bocsánat a zavarásért. - sietett ki Tybalt, mielőtt szólni tudtam volna bármit is.
-Már el is készültél? Mit csinált itt Tybalt? Azt sem értem, hogy mit lófrál itt mostanában a kastélynál. Ebből is csak összetűzés lesz mint mindig. Jön az a bolond Mercutio, és akkor kitör a botrány. Na gyere... - indult az ajtó felé.
-Megyek, megyek. - loholtam utána.
Leértünk az ebédlőbe, Tybalt már az asztalnál ült. Még nem sokan ültek az asztaloknál. A terepet végig mérve baktattam, de nem vettem észre a velem szembe jövő Mercutiot. Véletlenül belerohantam.
-Bocsánat. - néztem fel.
-Ejnye, hát annél azért feltűnőbb vagyok, hogy így ne vegyél észre. - csicseregte bohókásan.
Ciccentettem, és célba vettem az asztalokat. 

Kisvártatva a herceg is megérkezett. A cselédek mint mindig kihordták az ételeket, és szokás szerint mindenki vehetett amiből akart. Nem voltam igazán éhes. Csak elkezdtem rágcsálni egy almát, és vártam, hogy vége legyen reggelinek. Hirtelen vágyat éreztem, hogy sétálgassak kicsit a városban.
Mihelyt az emberek, és a herceg is befejezte az evést, felálltam a helyemről, és el is indultam a kapu felé. Sietve lépkedtem ki, és megtöltöttem magam a friss, reggeli levegővel. 
Céltalanul, de végre örömmel töltve bandukoltam Verona utcáin. Figyeltem a barátsággal felém forduló házakat, néztem, ahogy a nap kíváncsian bukkan elő a fák nyugodt lombjai közül. 
-Mintha csak Katherinet látnám... - ütötte meg a fülemet egy női hang a hátam mögül. Anyám nevére rögtön felfigyeltem. Hihetetlen sebességgel fordultam meg a tengelyem körül, és kíváncsian néztem végig a mögöttem megtorpanva álló idősebb asszonyon, és úron. 
-Jó reggelt kívánok. - biccentettem a két ismeretlen felé. 
-Jó reggelt... Isabel, ugye? - nézett rám az asszony csillogó szemekkel. 
-Igen, Isabel vagyok. Honnan tetszik tudni? - kérdeztem dallamos hangon. 
-Csak... - nézett össze az úrral, akit a férjének gondoltam. - Hallottam arról, hogy ideérkeztél. Milyen ismét Veronában?
-Ismét? Először vagyok itt. - mosolyogtam kicsit értetlenül.
-Oh, hát persze... - nevetett halkan. - És hogy tetszik a város?
-Igazán szép. Még csak most barátkozom a környezettel. - sóhajtottam egy nagyot. -Most is csak felfedezni indultam. 
-És... a Capuletek szállásoltak el? - kérdezte a férfi
-Nem, dehogy... a herceg kastélyában száltam meg. Miért szállásoltak volna a Capuletek? 
Ismételten összenéztek.
-Csak úgy kérdeztem... - dörmögte mély hangján. Egy pár másodperces hallgatás következett.
-Megkérdezhetem a nevüket? - törtem meg a csendet.
-Oh, hát persze, milyen modortalanak vagyunk. A férjem, Sebastian. - mutatott a férfira. - Az én nevem pedig Dolabella. Ha nem haragszol meg, most elmegyünk, mert sietnünk kell a piacra még, és…
-Persze, nyugodtan. - mosolyogtam. - További szép napot!
-Viszlát, Isabel! - integettek, majd az ellenkező irányba folytatták útjukat. Már ezt is eléggé furcsálltam, majd kicsit gondolkodni kezdtem az egész beszélgetésen. Végig nagyon érdekesen viselkedtek. Felötlött, hogy mintha anyám nevét hallottam volna tőlük, hiszen azért fordultam hátra. Szépen battyogtam tovább az utcákon, és végigforgattam a fejemben a beszélgetést még párszor, majd pár óra múlva visszatértem a kastélyba.

Ebéd után egyéb ötlet híján beálltam a konyhánál mosogatni, takarítani. A cselédek nagyon csodálkoztak azon, hogy segédkezni akarok, de örömmel fogadtak, és akadt is munka bőven. Nem tudtam kiverni a fejemből az álarcosbált. Izgultam, és féltem is egy kicsit. 

 Csak úgy repült az idő. Pár órát még a konyha körül tébláboltam, majd tettem még egy sétát, és visszahúzódtam a szobámba. Eljött az este hat óra. Tudtam, hogy a bál hétkor lesz, de mivel megígértem Annenak, hogy elviszem magammal, ezért előbb el kellett készülnöm. Kutattam egy kicsit a szekrényemben, és egy bordó, arany színű fonallal szegélyezett ruhára esett a választásom. Éppen elővettem, mikor Anne izgatottan besietett az ajtón. Már szépen fel volt öltözve, egy kopottas, de gyönyörű bézs színű ruhába. A haja szépen a vállaira omlott.
-Gyönyörűen festesz ebben a ruhában. - mosolyogtam az érkezőre.
-Jaj Isabel, annyira boldog vagyok! Nagyon rég mehettem a Capulet házhoz, viszont azt a gyönyörű báltermet soha nem felejtem el! Gyere, segítek. - rohant oda hozzám, és segédkezett a ruha magamra öltésében. Pár perc alatt készen is voltunk. Felkontyoltam világosbarna hajam, és beletűztem egy vöröses szalagot, de hirtelen eszembe jutott valami.
-Anne, valamit elfelejtettünk! - csaptam a homlokomra. - Nincs álarcunk!
-Erre már gondoltam. - kezdett el kutatni a táskájában, és két maszkot húzott elő. Az egyiket odanyújtotta nekem. Gyönyörű, aranyos színű álarc volt. Magára vette a sajátját, ami hasonlóan arany színű volt. 
-Nagyon hálás vagyok!
-Inkább én vagyok a hálás! Minden évben megrendezésre kerül ez a bál, de eddig soha sem mehettem el… Köszönöm, hogy magaddal viszel! 
-Ugyan, nincs mit… Induljunk is, mert a bejutás még bonyolultabb lesz… 

Ameddig beszélgettünk, öltözködtünk, kijutottunk a kastélyból, és elmentünk a Capulet kúriáig, eltelt egy kis idő, így körülbelül negyed óra volt a bálig. Feltekintettem a kúriára. Szürkés, régies építmény volt. Számomra kissé komorságot sugárzott. Az ajtónál már gyülekeztek az emberek, szépen engedték be őket. Annera tekintettem, és egy bólintással jeleztem, hogy induljunk. Útközben Tybalt, még maszk nélkül baktatott velünk szemben az utca felé.
-Tybalt! - szólítottam meg, mire odakapta  fejét. 
-Isabel? 
Bólintottam, és elmosolyodtam. Odajött hozzánk. 
-Ő is veled jött? - nézett Annera. 
-Igen. 
-Gyertek, bekísérlek titeket. - a hátunknál fogva óvatosan tolni kezdett minket az ajtó felé, és mi készségesen mentünk. Bejött velünk, és elkísért minket a bálteremig.
-Jó szórakozást. - mosolyodott el újra, majd megfordult, és kiment az ajtón. Annera néztem. Látszott rajta, hogy nagyon izgatott, és ezzel én sem voltam másképp. 

Beözönlött minden vendég. A terem közepén egy idősebb úr megkocogtatott egy poharat, majd beszélni kezdett. 
-Ő az öreg Capulet. - súgta oda Anne. Nem igazán figyeltem a beszédre, inkább a báltermet csodáltam. Amilyen szürke a Capulet kúria kívülről, belülről olyan színes. Sokféle színben pompázott a terem, de a főszerepet az arany kapta. A falak virág mintájú, kidomborodó mintával voltak díszítve. Hatalmas gyertyás csillár világított be mindent. A vendégek izgatottan forgolódtak, egyeseknek párja is akadt már. Capulet befejezte a beszédét, majd elkiáltotta magát.
-Induljon hát a tánc! 
Zene kezdett el szólni. Sokan rögtön táncra perdültek. Tybaltot is láttam a szemem sarkából. Magam mellé néztem, de Anne már eltűnt mellőlem. Kicsit rémülten kezdtem keresgélni, és mivel nem figyeltem az orrom elé beleütköztem valakibe. Felnéztem, és szinte rögtön megismertem azt a kék szempárt, és azokat a vörös fürtöket. 
-Mercutio? - kérdeztem bizonytalanul.
Megragadta a derekam, és elmosolyodott.
-Drága Isabel… van bármi oka, hogy folyton belém botlasz?