A lét csupán egy karcolás (Rómeó és Júlia ff)

Második fejezet - A viszály

Az újdonsült szobámba érve borzongás fogott el. Szív és ész vetekedett egymással. A szívem azt súgta, hogy menjek vissza szülővárosomba, az eszem azt, hogy maradjak. Az utóbbira hagyatkoztam. Nem tehettem mást, de nem tudtam mi vár rám ezen a helyen, fogalmam sem volt, hogy mi az ami körül vesz. Én sem ismertem az embereket, és ők se engem.
Hirtelen kopogtattak az ajtón. Elmélázva bambultam magam elé, már hosszú ideje. Felkaptam a fejem.
-Gyere nyugodtan! - kiáltottam ki még mindig elábrándozva.
-Csak úgy gondoltam szüksége lenne valamire... - nyitott be egy fiatal, szőke hajú cselédlány. 
-Nem, köszönöm. - mosolyodtam el.
-Rendben. Meghoztam a ruhákat. A herceg küldi őket. - mondta, majd letette őket az ágy szélére. Megindult az ajtó felé, ám a hirtelen fordulat által a cselédlány megbotlott, és a következő pillanatban már a szőnyegen hasalt.
-Elnézést! - tápászkodott fel, mire odarohantam segíteni neki. 
-Rendben vagy? - kérdeztem, ahogy a karjánál fogva igyekeztem segíteni neki. Bólogatott, majd szinte felpattant.
-Hogy hívnak? - érdeklődtem mosolyogva.
-Anne vagyok. - rebegte a lány. 
-Isabel. - válaszoltam. - Idevalósi vagy?
-Nem, öt éve érkeztem ide Mantovából.
-Mesélj magadról! - huppantam le az újdonsült ágyamra. Anne hasonlóan tett.
-Cselédként kezdtem el dolgozni az érkezésem után. - kezdte szégyenlősen - A bátyám, Ferdinand a lovakkal foglalkozik. 
-Mennyit tudsz Veronáról?
-Verona egy gyönyörű hely. A két család viszálya rontja csupán a levegőt. - tekintett ki az ablakon.
-Két család? - érdeklődtem.
-A Montaguek és a Capuletek. Évtizedek óta vita van köztük. Apáról fiúra száll a harc, de a herceg már nem tűri. - vont vállat - Büntetést szabott ki arra, aki ismét harcba keveredik, és ezzel megsérti a törvényt. Pedig az unokaöccse, Mercutio is a Montaguek barátja, és nem egyszer keveredett már vitába a Capuletekkel. 
-Ez érdekes... - bambultam el. - mi a vita tárgya?
-Hosszú lenne elmesélni. Igazából már kezdik elfelejteni az emberek is, hogy mivel kezdődött ez az egész, de az utálat megmaradt. Ha a fene fenét eszik is, nem békülnek... eszik... Jaj ne! - csapott a homlokára - Rohannom kell! A herceg... az ebéd...
-Menj csak. - nevettem el magam, ahogy Anne felpattant az ágyról.
-Viszlát. - bólintott, majd kiviharzott a szobából.
Pár perc múlva már a hercegtől kapott bronz színű ruhámban tipegtem a kastély folyosóin. A lépcsőn leérve ismét az előterem tárult a szemem elé. Lefoglalt a sok gyönyörű dísztárgy, a tündöklő falak, szőnyegek. Egyáltalán nem szoktam hozzá az ilyen előkelő környezethez, kissé idegen is volt számomra. Pár perc ámult nézelődés után jutott eszembe, hogy Aramist kikötve felejtettem az egyik kastély előtt lévő fánál.
-Merre van az istálló? - kérdeztem akapu elé érve, egy ajtónálló őrt. 
-Az istállók körülölelik a kastély mögött található belső udvart. Lóval csak a palotát megkerülve tudsz oda eljutni. - válaszolta egyszerűen.
El is indultam Aramisért, hogy az istállókhoz vezessem. Meglepődtem. Az a vörös fiú simogatta éppen, akivel a főtéren is találkoztam. Megszaporáztam a lépteimet.
-Szép ló. - mondta, ahogy észrevette az érkezésemet. 
Szótlanul eloldoztam Aramist, és egy halvány mosoly kíséretében bólintottam. 
-Név? - kérdezte hirtelen.
-Isabel. - motyogtam pár meglepett pislogás közepette.
-Jó nagy darab vagy Isabel! - kurjantotta, miközben megsimogatta a lovat.
Elakadt a szavam, majd öt másodperc elteltével kapcsoltam.
-Jaj, bocsánat. Aramis. A lovamat Aramisnak hívják, Isabel én vagyok. - nevettem fel.
-Mercutio. - hajolt meg bohókásan.
-Akkor én most indulok is. 
-Hölgyem. - mutatott Aramisra.
Felpattantam a lovam hátára. Éreztem a kis vörös kék szemeit rajtam, de nem néztem vissza. Ő a herceg unokaöccse Mercutio. Már tudtam, hogy ő, és a két barátja akikkel már a főtéren volt szerencsém találkozni, Montague pártiak. Nem igazán értettem, hogy Mercutio mit keresett Aramis körül, de elhesegettem a gondolataimat, és a feladatomra koncentráltam. Megindultam az őr utasításai szerint az istálló felé, hogy a lovam biztos kezekben lehessen. Az istállóba érve a friss széna illata csapott meg. A lovak búskomor nyerítéssel fogadtak.
-Szervusz! - integetett az egyik ló mellől egy nagyjából velem egykorú fiú. - A lovadat szeretnéd elhelyezni? 
-Igen, ha van rá lehetőség. Isabel. - nyújtottam a kezemet.
-Oh, bocsáss meg. Ferdinand vagyok, az istállóban dolgozom. - lepattantam Aramisról, majd kezet ráztunk.
-Most érkeztél? A kastélyban élsz? - kíváncsiskodott Ferdinand, akiről már tudtam, hogy Anne bátyja.
-Igen, és igen. Bár nem sokat tudok Veronáról, nem igazán tudom az ittlétem miértjét sem. Eddig csak a Montaguek és Capuletek viszályáról hallottam. - néztem körül a hatalmas istállóban.
-Ne is mondd… Már kiidegel ez a viszály, igyekszem kimaradni az egészből. - tette le az addig kezében lévő répákat, és egyéb eledeleket. - Bár rokonilag fűznek szálak a Capulet családhoz… - forgatta a szemét.
-Tényleg? Ezt Anne nem is említette. 
-Beszéltél Anne-val? Ami azt illeti Anne, a kishúgom eléggé ártatlan még. Ezért is nem szeretném, hogy belekeveredjen ebben a szörnyű harcba.
-Szóval rokonság fűz a Capuletekhez? - érdeklődtem tovább.
-Igen. De nem szeretném keresni a bajt, ritkán fordulok meg náluk. Igencsak távoli rokonság. Pár nap múlva lesz Capuleték álarcosbálja. Anne el akar menni, de… nem engedhetem. Veszélyes, főleg hogy minden hasonló alkalommal besurran pár bajkeverő Montague.
-Montague? Hogyan? - vontam fel a szemöldökömet. 
-Álarcban. Mindenki álarcban lesz, senki sem tudja a másik kilétét.
 Elgondolkodtam ezen. Érdekesnek ígérkezett . Talán el kéne mennem, legalább egy kicsit többet megtudhatnék Veronáról.
-Köszönöm. Nem zavarlak tovább, biztos vagyok benne, hogy Aramis jó kezekben lesz itt. - mosolyodtam el, miközben ismét felmértem a hosszú istállót.
-További szép napot! - integetett, ahogy elindultam.
 Átpörgettem a fejemben mindent, amit Ferdinandtól hallottam. Látszott, hogy valóban félti a kishúgát. Ilyen vészes lenne a helyzet? Gondolataimban elmerülve szinte észre se vettem, hogy kiértem a főtérre.
-Vigyázz már jobban! - rikoltotta rám egy asszony, akinek valószínűleg útját állhattam.
 A főtér egyik végében megláttam egy, a szokásosnál is nagyobb tömeget. Dulakodás volt. Futottam ahogy csak tudtam, hogy láthassam a történéseket. Össze-vissza kapkodtam a fejem. Az emberek között kiszúrtam Mercutiot, és a korábban vele látott két másik fiút is. Őket már megismertem. Mint az Anneval folytatott beszélgetésből leszűrtem, ők a Montague család olalán állnak. Sokan estek egymásnak, mások csak messziről nézték. Tőrök csillantak meg a déli napfényben. 
 Pár perc sem telt el a herceg és kísérete érkezéséig.
-Montaguek! Capuletek! Még mindig nem tértetek észhez?! - mennydörögte. Senki meg nem pisszent, pár szempillantás alatt szűnt meg a zsivaly.
-A következő törvényszegő bűntetése halál. - mondta komor, ellentmondást nem tűrő hangon. Az emberek összenéztek. A szél körüljárta az elnémult csatateret. Már minden küzdő talpon állt és a herceg arcát kémlelte. 
-Ne kelljen mégegyszer szólnom. - szólalt meg ismét. - Tybalt, te gyere velem. 
 A tömegből kilépett egy fekete hajú fiatal férfi. Hogy Montague vagy Capulet azt nem tudtam, de Mercutio, és a korábban vele látott két fiú gúnyos felhördüléseiből az utóbbira tippeltem. Pár gyilkos tekintetet láttam még, de cselekedni senki nem mert. Kezdtem megérteni, hogy miről is beszélt Anne és Ferdinand.