Megírva

2. Fejezet

És elindultunk... Igazából azért mentünk taxival, mert az autót nem tudtuk volna lerakni a repülőtéren. Mert ugye repülővel mentünk. Kiskoromban nagyon féltem tőlük. Felszálláskor és leszálláskor is fogtam Anya kezét. De már régen nem félek. Sokszor repültem már és nem történt semmi. Akkor meg mi értelme félni? Na mindegy. Az út nem volt hosszú, egy fél óra. Út közben olvastam. A kedvenc könyvemet, amit legalább már ötször olvastam, de sosem unom meg. El sem hiszem, hogyan tud Leiner Laura ilyen jó könyvet írni. Főleg a ,,Mindig karácsony". Én is egyszer megpróbálkoztam a könyv írással. A családomnak nagyon tetszett, még be is akartak nevezni egy próza író versenyre, de én határozottan elleneztem. Szerencsémre nem erőltették. A történet egy lányról szól, aki szintén elutazik az egyik országba. Ugye repülővel megy. A repülő lezuhan és ő meg a testvére túlélik. Végül együtt sikerül hazajutniuk..... Nem tudom miért terveztem egy olyan könyvet írni, amiben lezuhan egy repülő, pedig én nem félek ettől. Elég kicsi az esélye.

És megérkeztünk a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre. Mi egyébként Budapesten lakunk, de Anyáék Amerikából származnak, ezért mi is angol neveket kaptunk. Elég forgalmas volt a repülőtér, bár nem is tudom mire számítottam. Nyár van.

-Gyerekek, az a mi járatunk- mutatott apa az egyik irányba. Én lassan követtem a szememmel, hogy hova mutat. Aztán el is indultunk abba az irányba. Már a beszálló kapunál voltunk, amikor az egyik csinos női dolgozó kedvesen odaszólt nekünk:

-Elnézést, elkérhetem a jegyüket? Tudják anélkül nem lehet felszállni a gépre.

-Uh, teljesen elfelejtettem, elnézést!- csapott a homlokára Apa és elővette a jegyeket, majd átnyújtotta őket.

-Köszönöm!- szólt a nő és leellenőrizte. Visszaadta és már szállhattunk is a gépbe.

Amint beszálltunk körbenéztem. Nagyon ismerős volt az egész repülő. De, hogy miért? Nem tudom. Felidéztem emlékeimet. Láttam magam előtt, ahogy anya kezét fogva leülünk egy ülésre. Majd biztat, hogy nem lesz semmi baj, ne féljek. Én bólogatok, de látszott rajtam a félelem, és ezért szorosabban fogtam anya kezét. Majd apa is odaül mellénk Roxival együtt.

-Clary! Azok ott a mi székeink. A legvégén ti ültök Roxival, mi pedig két sorral előtettek- Szólt Apa, én pedig gyorsan felkaptam a fejem és az emlékek szétfoszlottak.

-De miért?- Kérdezte Roxi.

-Azért kicsim- válaszolt anya a kérdésre- Mert csak így tudtuk megvenni. Egyébként az utolsó jegyek voltak, úgyhogy örüljetek, hogy elutazunk Spanyolországba!- kiáltotta boldogan anya, égetve engem és Roxit. Tisztára égett a fejünk.

-És gondoltunk arra is, hogy esetleg Anya ül Roxival, én pedig Claryvel, de jót fog tenni nektek, ha egy kicsit együtt lesztek- szól közbe Apa.

-Jajj de jó- mondtam unottan. Most komolyan. Direkt csinálják. Mit tettem én ellenük?