Megírva

4. Fejezet

A gép ezres gyorsasággal száguldott. És egyszer csak.....emelkedni kezdett. Felszálltunk. Áthajoltam Roxin, mivel ő ült az ablak mellett és kifelé bámultam. Igaz, még csak pár méterrel voltunk a föld felett, de már így is el lehetett látni messzebbre.

-Hagyjál már!- kiáltott fel Roxi durcásan.

-Jól van na!- mondtam mérgesen- Csak ki akartam nézni az ablakon.

Nem értem mit kell ezen fennakadnia. Csak ki akartam nézni a tájra. Na mindegy. Ha most ilyen durcás kedvében van akkor legyen. Elfordultam tőle, mint aki játsza a sértődöttet, de rájöttem, hogy a másik oldalamon az a félelmetes és goromba nő ül, de sajnos nem ment át olyan gyorsan az agyamon ez a gondolat. És már a szemeim a nőre vetődtek. A telefonja volt a kezében. Vajon mit csinált rajta? Bármit el tudtam volna képzelni, ami goromba dolog. Tudni kell rólam, hogy én elég kíváncsi típus vagyok. Na igen. És pont ez a baj. Nem gondolkodtam többet. Feljebb csúsztam az ülésen. Így már láttam, mit néz a nő. És akkor elakadt a lélegzetem............A nő telefonján egy kép volt megnyitva. Egy kb. 13 éves lány és egy 40 körüli nő volt rajta egymást ölelve. A korukból ítélve ők a nő unokája és lánya voltak. És észrevettem.....a nő sírt. Mindent megbántam, amit róla gondoltam. Szegény. Vajon elvesztette őket? Nem gondoltam volna, hogy ennek a nőnek van szíve. Megsajnáltam.

-Clary! Ez jó lett szerinted?- kérdezte Roxi kizökkentve gondolataimból.

-Mi?- fordultam oda. A telefonján az insta volt megnyitva. Egy kép róla. A fotó most készült a repülőben. A képen Roxi elég szép volt, ez nem kétséges.- Aha nagyon jó, ezt már kiraktad ugye?

-Aha, most- szólt büszkén Roxi és nyomkodta tovább a telóját. Hát ennyit erről. Hogy legalább egy kicsit beszélünk. Na mindegy. Elővettem a könyvemet és belemerültem Leiner Laura világába. Elképesztő. Csak olvastam és olvastam és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már végeztem is a könyvel. Jajj, nemár. Már megint. Még csak nem is élveztem ki. Mindegy. Roxihoz fordultam vajon mit csinál. Na vajon mit? Telefonozott.

-Hogy tudsz még mindig kockulni?- kérdeztem tőle elképedve.

-Dehogy kockulok MÉG MINDIG- szólt Roxi felháborodottsággal a hangjában- Eddig olvastam- mondta komolyan de elröhögte magát. Majd én is. Ez volt az évszázad poénja. Még, hogy Roxi könyvet olvas. Na ne már. Tiszta röhej.

Na mindegy. Már eléggé lefárasztotta a szememet az olvasás. Gondoltam, csak egy percre ledőlök pihenni és utána majd még eldöntöm, hogy mit csináljak. Elhelyezkedtem. Nem volt túl kényelmes póz, de egy kis pihenésre pont alkalmas. Majd ráfeküdtem az ülésre és behunytam a szemem. És minden elsötétült.

-Clary, Clary! Ébredj fel!!!!!!!- kiáltotta Roxi. Furcsa volt miért kiabál. Majd lassan kinyitottam a szememet. Majd végig néztem az arcokon. Mindenkit, akit láttam jó alaposan végig mértem. Mindenhol félelem ült ki az arcokra.