Megírva

8. Fejezet

Aztán ideértek azok az emberek, és segítettek kimászni a repülőből vagy inkább abból, ami maradt belőle. Amikor kiértünk a repülőből magamba szívtam a kinti levegő tiszta illatát. Úgy éreztem magam, mintha újra éledtem volna. Olyan jó érzés volt újra a friss levegőt beszívni. A hely, ahol voltunk egyáltalán nem volt ismerős. Körbenéztem, vajon kitől tudnám megkérdezni? Odafordultam a hozzám legközelebb álló emberhez és megkérdeztem tőle:

-Elnézést, hol vagyunk?

Válaszolt, de nem értettem, olaszul beszélt. Ezt csak azért tudom, mert vannak ismerőseink, akik Olaszországban élnek. Amúgy nagyon jó fejek, régen nagyon jóban voltunk velük, de mostanában már nem nagyon találkozunk.

Most mitévő legyek? Nem tudnak magyarul. De eszembe jutott, hogy korábban valaki magyarul szólt hozzánk. Tekintetemmel Roxit kerestem. Nem volt messze tőlem, csak egy pár méterre. Arcán ugyanolyan értetlenség volt, mint az enyémen.

-Gyertek ide kérlek!- szólt ugyanaz a férfi hang, aki korábban is. Roxi és én elindultunk a hang irányába. A férfin egy mentősruha volt, ugyanolyan élénk sárga, mint a filmekben. Haját egy mentősapka alá rejtette. Arcán izzadságcseppek tükröződtek.

-Sziasztok! Én Nagy Tamás vagyok! Szintén Magyarországról származom. Nektek mi a nevetek?- kérdezte meglepő nyugodt hangon.

-Én Roxi vagyok, ő pedig a testvérem, Clary- mutatott rám Roxi.

-Figyeljetek! Tudom, hogy sok kérdésetek van, ezt majd nyugottan feltehetitek, de kérlek, előbb hagy vázoljam fel a történteket- mondta kedvesen.

-Öhm...Persze- mondtam félénken, mert Roxi nem mert válaszolni.

-Szóval, feltételezéseink szerint a repülő, amivel Spanyolországba tartottatok, elromlott. Vagyis csak az egyik hajtóműve. A javítása repülés közben lehetetlen volt, ezért úgy döntöttek, hogy inkább keresnek egy biztonságos leszállóhelyet. Találtak is, de mielőtt leszállhattatok volna, a gép zuhanni kezdett, és pár helyen ki is gyulladt- mondta még mindig nyugottan- Nem tudom, hogyan csináltátok, de túléltétek. Sajnos egyelőre nem találtunk másik túlélőket rajtatok kívül. tudom, hogy most ez egy kicsit sok számotokra...-itt elhallgatott.

Kínos csönd, mert mindenki elgondolkozott

-Sajnálom, ami a szüleitekkel történt- mondta őszintén. Legördült egy könnycsepp az arcomon, és felnéztem Roxira. Ő nem sírt, valószínűleg fel sem fogta mi történt- Tudom, hogy most mit éreztek- mondta elérzékenyülve és látszott rajta, hogy szomorú- Az én szüleim autó balesetben haltak meg 16 éves koromban. A nagymamám nevelt fel- mondta és nem is gondoltam volna, de neki is legördült egy könnycsepp az arcán.

Nekem nagyon szimpatikus volt. Jófej és megértő is volt egyben.

-Jöhetnek a kérdések, mielőtt el kell mennünk innen- mondta saját magát kizökkentve a gondolataiból.

Roxival egyszerre kérdeztük meg:

-Mi lesz velünk?