Megírva

6. Fejezet

Majd felnyitódott a szemem. Annyi kérdésem volt. Mi történt? Meghaltam? Ez a mennyország? Lezuhant a repülő? Majd amikor már láttam a színeket körbe néztem. Egy repülőben voltam.  A repülő egyik fele teljesen leégett. Körülöttem mindenhol halott testek. Ki rázott a hideg. És hirtelen eszembe jutott, ami a legfontosabb volt. Anya, Apa és Roxi. Gyorsan elkezdtem keresni, miközben a nevüket kiabáltam. Hátulról indultam el. És akkor észbe kaptam. Roxi a gépen mellettem ült. Gyorsan odafordultam. Roxi is elájult nagy valószínűséggel. Elkezdtem ébresztgetni:

-Roxi!! Kérlek ébredj fel!

És akkor Roxi ébredezni kezdett. Nagy kő esett le a szívemről.

-Mi történt?- kérdezte még erőtlen hangon.

-Nem tudom biztosan. Azt hiszem lezuhant a repülő és mi túléltük. De ebben nem vagyok teljesen biztos. Az is lehet, hogy a mennyországban vagyunk- mondtam, de így kimondva elég nevetségesen hangzott.

-Keressük meg Anyát meg Apát- mondta nyöszörögve és lassan felállt- A kezem nagyon fáj. Szerintem eltört- mondta és könny szökött a szemébe.

-Gyere, segítek- Emeltem fel az ülésről- Keressük meg Anyáékat!

Elindultunk. Mindketten kiabáltuk a nevüket.

-Előttünk voltak két üléssel- jutott eszembe hirtelen, majd előre mentem az üléseket kerülve. És megtaláltam...Meghaltak. Lerogytam a repülő padlójára és csak úgy ömlöttek belőlem a könnyek. Roxi nem kérdezett semmit, tudta mi történt. Ő is lerogyott és most már ketten sírtunk. Lehetett egy tíz perc. Aztán megfogtam a kezét, ügyelve, hogy azt a kezét fogjam, ami nincs eltörve, majd felhúztam a földről.

-Ennek nincs semmi értelme. Tudom...- nem tudtam befejezni- Hívjunk valakit. Bár szerintem mindjárt itt lesznek, hogy kimentsék a túlélőket. Várjunk egy órát, és ha nem jönnek akkor hívunk valakit. Nálad van a telód?- kérdeztem Roxitól. Nekem megvolt.

-Szerintem igen- tapogatta meg szipogva a zsebét- Nem találom- Az arcára aggodalom ült ki.

-Nyugi, nem baj, itt van az enyém- Biztattam.

Kínos csönd. Csak Roxi halk szipogása hallatszott. Szívem szerint ordítottam volna a fájdalomtól, hogy Anya és Apa nincs többé velünk. De tudtam ez nem visz minket előrébb.

-Nézzünk körbe, hátha itt van valahol, csak kiesett a zsebedből- mondtam, megtörve a csendet.

-Oké- mondta Roxi, de hangján még mindig hallatszott a félelem és a bánat.

És elkezdtük keresni. Végül megtaláltuk az egyik ülés alatt.