Shuhua feljegyzései

Maybe

A következő hónapok gyorsan elteltek. Szinte észre se vettük, és már a következő Comeback stage-en álltunk, Soyeon unnie új dalát énekelve. A kettőnk kapcsolata nem sokat változott. Továbbra is próbáltam titkolni előled az érzéseimet, és mindig kedvesen mosolyogtam, ha veled beszéltem. Látszólag pedig sikerült elérnem, amit akartam, mindketten eltemettük magunkban a tánctermes eset emlékét, és jó barátnőkhöz méltón viselkedtünk egymással. A nap nagy részében nem is volt ezzel gond sőt, lassan kezdtem újra jól érezni magam veled, és nem akartam minden alkalommal rád mászni, esténként azonban, közvetlenül elalvás előtt mindig előtörtek az agyam legmélyéből a veled kalcsolatos gondolataim és vágyaim, amik aztán egy jó ideig nem hagytak nyugodni, és aludni sem. Már nem akartam rólad álmodni, mivel olyankor a szerelmes énem átvette az irányítást, és képzelegni kezdett rólad, ezek az álmok pedig felébredve csak fájdalmasabbá tették azt, hogy nem lehetek veled, és én nem akartam a saját helyzetemet rontani. Épp elég volt nekem az, hogy minden egyes nap láttalak, ahogy ragyogsz a nap fényében. Fájt, hogy nem nekem ragyogtál, viszont hallgatnom kellett róla, nem adhattam ki magamból a fájdalmam, mert nem volt kinek. Akkor jutott először eszembe a naplóírás, mint lehetőség. Azok közé a lányok közé tartoztam a tinédzser éveim alatt, akik nem vezettek naplót, mert időpocsékolásnak tartották, most azonban már lett volna miről írnom. Nem kezdtem azonban akkor bele, igazából már nem is tudom az okát, talán csak nem hittem, hogy bármit is segítene a helyzetemen. Mondjuk most sem hiszek benne teljesen, de meg kell próbálnom. Ha kiírok magamból mindent, talán képes leszek elengedni Soojin-t. Még a neve is olyan gyönyörű! Jaj miért... miért olyan nehéz ez, Soojin? Soojin, édes drága Soojinnie! Hogy tudnálak valaha is elengedni téged?

A következő heteim csupa szenvedéssel teltek. Megpróbáltam bemesélni magamnak, hogy nem is szeretlek téged, aminek a végén persze mindig ennek az ellenkezőjére jöttem rá. Nem akartalak kerülni téged, ez már korábban se működött, más módszert viszont nem tudtam kitalálni. Ugyanúgy elmosolyodtam minden alkalommal, ha rám néztél, hevesebben dobogott a szívem, ha a kezed véletlenül az enyémhez ért, és elakadt a lélegzetem, amikor énekelni hallottalak. Szerintem még nem írtam le elégszer, hogy mennyire szerelmes vagyok a hangodba. Is. Mert minden másba is, ami te vagy, vagy akár csak egy kicsi közöd van hozzá. Az énekhangod egyszerűen csodálatos. Varázslatos. Mesébe illő. Nem tudom, mi mással jellemezhetném még, egyszerűen csak tökéletes, és egyből jól érzem magam, ha meghallom. Olyan csodás vagy, Soojin. De el kell engedjelek. Nem kapaszkodhatok beléd örökké, tovább kell lépnem. Talán ha keresnék valaki mást... De ugyan ki érhetne fel hozzád bármiben is? Senki. Az ég világon senki.

Igazából nem is emlékszem már sokra, hogy mi történt ezután. Talán még mindig ugyanígy érzem magam, ezért nem látok nagy változást. Éltük az életünket, egy lakásban, egy bandában, mégis annyira távol, mint korábban még soha. Kevesebbet kezdtünk beszélni egymással, és ez bántott, hiába akartam valahol én is ezt, mert azért én még szerettelek téged, és nem akartalak szomorúnak látni, nélkülem viszont annak tűntél. Próbáltam a kedvedben járni. Fellépések előtt bátorítóan átöleltelek, és esténként is töltöttem veled egy kis időt, amikor nagyon letörtnek tűntél. Nem mondtál el nekem sokat arról, hogy miért, de úgy láttam rajtad, hogy egyedül érzed magad, és ezért melletted akartam lenni, amikor csak tudtam. Azt akartam, hogy legalább te boldog legyél kettőnk közül, és igyekeztem mindent megtenni ezért, ennek ellenére nem volt már a régi a barátságunk. Mintha elvesztettünk volna valami fontosat. De nem tudtam, mi az és hogy hol keressem. Semmit sem tudtam. Haszontalannak éreztem magam, miközben többet foglalkoztam ezzel, mint bármi mással, és ez kezdett az őrületbe kergetni. Talán jobb lenne, ha bevallanám? Ha megtudnád, hogy szeretlek? Nem tudom, most már nem tudhatom meg, mert nem mondtam el neked. Nem volt merszem hozzá. És így minden olyan rossz maradt, mint eddig volt. Egészen a tegnap estéig.