A kupolán túl [Fehér nyakkendő novellák]

Nem kérek a levesedből

„Változott a terv. Ne gyere át."

Rain már harmadjára olvasta el az egysoros üzenetet és még most is ugyanúgy felidegesítette, mint elsőre. Szerda volt, ő pedig már félúton járt a Keletibe, ráadásul kivételesen biciklivel ment – több mint húsz perce tekert már –, erre a bátyja dob neki egy ilyen üzenetet? Amikor ő már húsz perce a seggbefagyós februári hidegben csak azért teker, hogy lássa őt?

Hát azt lesheti, hogy visszafordulok. Kurvára lesheti. Rain visszatuszkolta kabátjába a telefonját, majd úgy döntött, hogy teljes mértékben ignorálni fogja az üzenetet. Fogalma sem volt, hogy Caleb miért akarja lemondani a találkozót, de már csak azért is oda fog menni és a saját szemével nézi meg, hogy mi történt. Erőteljesen beletaposott hát a pedálba, majd az eddigieknél is vadabbul kezdett tekerni.

Tizenöt perce múlva aztán már ott is találta magát a szebb napokat is megélt épület előtt. Furcsa volt, hogy Caleb ezúttal nem cigarettázott a kapunak dőlve – általában mindig ott cigizett, amikor megérkezett –, de a fiú nem sokáig foglalkozott ezzel a gondolattal. Átcaplatott a kerítésen, a biciklijét pedig levágta az épület oldalához.

– Caleb! Megjöttem! – kiáltotta határozottan, ahogy sietősen belépett az ajtón. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy üres az egész ház és nem fog válasz jönni. Rain már kezdte átkozni magát, amiért nem gondolt arra, hogy Caleb valószínűleg azért nem akar vele találkozni, mert valahol máshol van dolga. Akkor azonban meghallott egy elfojtott, tompa nyöszörgést.

Mi a fene?

– Ha itt vagy, akkor miért nem szólalsz már meg? Ne szórakozz velem, baszd meg! – kiáltotta egyre idegesebben, majd mindenféle invitálás nélkül végigment a folyosón. Kezdett rossz érzése lenni. Caleb nem szokott csak úgy meghátrálni egy találkozótól, végképp nem szokott előle bujdosni. Valami nincs rendben.

Rain idegesen lépett be a nappaliba, de még azon nyomban meg is torpant.

– Caleb? – kérdezte döbbenten, a szemei pedig kitágultak.

A bátyja az elnyűtt kanapén feküdt, miközben fekete pólója izzadtan tapadt a mellkasára. Az arca csak félig látszódott ki a párnából, de úgy vöröslött, mint egy paradicsom, sötét hajszálai pedig egészen behullámosodtak a verejtéktől. Úgy festett, mint aki menten meggyullad a benti hőségtől, ezzel szemben mégis egy vékony, lyukakkal átszőtt pokrócot próbált meg minél inkább magára húzni. Egész testében reszketett és vacogott.
Amikor észrevette Raint, az arca szinte teljesen elsápadt, majdhogynem megrökönyödött. Ha Rain nem ismerte volna jobban, akkor azt gondolta volna, hogy megijedt tőle.

– Takarodj innét! – kiáltotta Caleb dühödten és verejtéktől csatakosan, majd próbálta még inkább magára húzni a takarót, hogy ne látszódjon a teste remegése. Ez azonban elég kevés sikerrel ment és még mérgesebben nézett az öccsére. – Nem megmondtam, hogy ne gyere át? Húzzál már elfele!

– Mi a fene történt? – lépett közelebb Rain és magát is meglepte, hogy egészen aggodalmasnak hallatszik a hangja. – Miért nem mondtad, hogy lebetegedtél?

Caleb csak keserűen felröhögött a kérdésén, de még azon nyomban egy igen ocsmány, hurutos köhögésbe csapott át a nevetése. Kínlódva és levegőért kapkodva fordult a hátára, és Rain most már teljes mértékben biztos volt benne, hogy a testvére összeszedett valami igen csúnya vírust. A szemeit is alig bírta nyitva tartani.

– Ha... Ha szerencsések vagyunk, akkor végre elpatkolok – motyogta Caleb nagyokat és érceseket sóhajtva, miközben ismét csúnyán köhögött. A végén még indulatosabban nézett Rainre.
– Mi lenne, ha... ha most már tényleg eltakarodnál? Nem látod, hogy nem vagyok beszélgetős... – hirtelen megint a szájához kapta a kezét –, beszélgeth... A kurva, kibaszott életbe már!