A kupolán túl [Fehér nyakkendő novellák]

Az ötödik szombat

Az első szombaton meggyőzte magát arról, hogy az egész csak véletlenség lehetett. Nem ért rá, nem engedték el, talán az anyukájának kellett segítenie. Hisz Caleb anyukája mindig olyan beteges típus volt, borzasztóan sovány és csontos, mindig Calebnek kellett elmennie a boltba helyette. Biztos azon a szombaton is vásárolnia kellett neki, esetleg megfőznie rá, igaz? Két hét múlva azonban biztos el fog jönni. Hisz soha nem telt még úgy el hónap, hogy ne találkoztak volna. Soha nem hagyná őt cserben. Hisz megígérte neki: együtt elmennek a kupolán túlra, igaz? Meg egyébként is, újra meg akarta hallgatni a történetet az esőről!

#

A második szombaton furcsa csönd volt a lakásban. Anya elment dolgozni a hotelbe, Apa pedig aludt a kanapén, az arcán villódzott a bekapcsolva maradt vetítőpad fénye. Ő a szobájában ült és halkan pengette a gitárját, de akármilyen hangot is fogott le, valahogy mindig falsnak hatott a zenéje. Felnézett a szobájában lévő órára: délután három volt.

Talán bajba keveredett? Talán ismét megverték őt a rosszfiúk a Keletiben? Mi van, ha veszélybe került? Nem kellene szólni Apának? Nem, biztos el fog jönni. Biztos. Csak még várni kell egy kicsit. Egy-két perc és megérkezik...

#

A harmadik szombaton elvette Apa telefonját. A telefonszám listában legörgetett az M betűhöz. Meredith, hol van a Meredith név? Miért nincs Apa telefonjában benne Caleb édesanyjának a telefonszáma? Máshogy van beírva?

Rain kétségbeesve futott oda az apjához, hogy hívja fel az asszonyt. Calebbel baj van, nagyon nagy baj van! Érzi, hogy a fiú bajban van, hisz már hat hete nem látták őt!

– Kérlek, apa, hívd fel! Kérlek, hagy beszéljek Calebbel!

Hiába rázta azonban az apja vállát, hiába is rimánkodott a férfinak, az csak elutasítóan megrázta a fejét.

– Kisfiam, nem hívhatsz fel valaki olyat, aki nem akar veled beszélni!

Rain összeráncolta a homlokát. Nem értette, hogy miről beszél az apja.

#

A negyedik szombaton Rain felült a biciklijére és elindult a Keletibe. Fogalma sem volt, hogy merre kell mennie, soha nem is biciklizett még egyedül a városban. Tudta, hogy a szülei teljesen ki fognak rá akadni, de muszáj volt megtennie. Muszáj volt megtalálnia Calebet, muszáj volt segítenie rajta. Megígérte neki, hogy ellátja a rosszfiúk baját és nem hagyja többé, hogy bántsák! Nem hagyja többé, hogy Caleb sírjon! Mert biztos egyedül van és bántják őt, és senki nincs, aki megvigasztalja őt...

Rain egy fél órát sem tekert, amikor az apja kocsival utolérte őt. Christian soha nem emelte fel a hangját vele szemben, soha nem bántotta őt, de abban a pillanatban, életében először és utoljára pofon vágta a saját fiát.

– Nem érted, hogy nem akar látni téged? – üvöltötte az apja, az utca pedig belezengett a hangjába. Rain a kezét az arcára tapasztotta. Még mindig nem akarta érteni.

#

Az ötödik szombaton betöltötte a nyolcat. A szobájában kitakarított minden egyes kis zugot: a földről felszedte a legókat, sorba tette a könyvespolcán a képregényeit, megigazította az összes akciófiguráját és még a szennyesét is betette szépen a kosárba. Tökéletes volt a szoba a vendégfogadásra, ő pedig egy mosollyal az arcán leült az íróasztalához. Fél óra volt hátra délután kettőig.

„Most biztos el fog jönni. Soha nem hagyná ki a születésnapomat." Rain ebben olyan biztos volt, minthogy a kupola soha nem fog beszakadni a fejük felett. „Vajon milyen ajándékot fog hozni? Elmegyünk végre a kupolán túlra?"

Izgatott vigyorral az arcán dobolt az asztalon, miközben teltek-múltak a percek. A percekből aztán lassan órák lettek: először három óra, majd négy óra, majd öt óra... A kisfiú a jobb kezét az arcához emelte. Nedvesek voltak az ujjai, de gyorsan beletörölte a könnyeit a pólójába.

„Még várok. El fog jönni, csak késik. Megvárom őt, akármeddig tartson. Apának nincs igaza..."

Caleb azonban soha nem jött el, hiába is ült ott éjfélig. Soha nem mentek el a kupolán túlra. Soha nem hallotta újra a történetet az esőről.