A kupolán túl [Fehér nyakkendő novellák]

Tűzijáték az Áldozat napján

Rain tudta, hogy ismét egy éktelen nagy ostobaságra készül, de már nem volt igazán visszaút. Megvette a tűzijátékokat és esze ágában sem volt félretenni őket újévig, amikor itt volt a tökéletes, kihagyhatatlan alkalom. Július elseje.

Az Áldozat napja.

A fiú egy gombóccal a torkában sétált a Keleti főtere felé. Szinte biztos volt benne, hogy ott fogja találni megint a testvérét. A tavalyi nyáron, amikor először találkoztak egymással az Áldozat napján, Caleb a lángoló gömb mellett gubbasztott, a vörös parázs sercegő közelében. A fiú csak ült egy szál magában a padon és csendesen nézte a lángcsóvákat, szinte teljes némaságba burkolózva. Rain elképesztően magányosnak találta a látványt, főleg, hogy Caleb arcán még egy mosoly sem tükröződött vissza, hiába borult melegségbe minden porcikája.

Most azonban valami megváltozott.

Természetesen a bátyja ismét ott ütötte el az idejét a téren a többi ágról szakadt nefas-szal egyetemben – mint ahogyan azt Rain előre megjósolta –, de most valami mégis egészen más volt. Más volt a hangulat. Caleb... magában mosolygott?

Jókedve van. Most először őszintén jókedve van! Mi a szar?

– Beléd meg mégis mi a fene ütött? – csúszott ki a száján Rainnek döbbenetében, ahogy közelebb lépett hozzá. A csodálkozás annyira elöntötte a vonásait, hogy még arról is megfeledkezett, hogy nem ártott volna először felkészítenie a testvérét a találkozásra. Bár a fiúnak tudnia kellett jól, hogy el fog jönni.
– Csak nem azért mosolyogsz ennyire, mert így örülsz nekem?

Caleb összerezzent a hangjára – láthatóan eddig észre sem vette a közeledtét –, majd ráemelte égszínkék szemeit. Rain szinte már várta az utálatos, gyűlöletes tekintetet, és hogy minden el fog szaródni egyetlen egy pillanat leforgása alatt, de Caleb ezúttal csak felhúzta a szemöldökét. És gúnyos csodálkozással bámult rá.

– Na baszd meg. Már csak te hiányoztál... Mi a fasz, ma mindenki betalál engem? – kérdezte egy fintorral, de a szokásosnál valahogy jóval kevesebb éllel. Szórakozottan megcsóválta a fejét, majd a kabátjába nyúlt, hogy elővegyen egy cigarettát. – Még a végén elhiszem, hogy valami felsőbb hatalom akar ma velem kicseszni – motyogta maga elé, ahogy elgondolkozva kivett egy szálat a dobozból. – Lehet nem ártott volna valami áldozatot felmutatni ennek a hülye istennek?

– Nyugi, ha létezik valami felsőbb hatalom, akkor az velem is folyamatosan megpróbál kibaszni. Elvégre olyan testvérrel áldott meg, mint te – jegyezte meg Rain egy vállrándítással, mire Caleb felnevetett. Felnevetett, bassza meg.

– Hát ez igaz. Phoebus útjai kifürkészhetetlenek, mi? – rázta meg a vállát Caleb is nemtörődöm módon, majd a cigis dobozát Rain felé nyújtotta. A fiú egy hosszú pillanatig hezitált, nézte a bátyja kezében a megbontott csomagot, de aztán kivett egy szálat. Caleb általában mindig a fegyverszünet és béke jeléül kínálta őt meg, de most még el sem értek az estének azon pontjára, hogy egyáltalán összeveszhessenek. Tényleg felettébb különös volt az egész viselkedése, amit nem lehetett mire vélni. Rain gyanúsan méregette a bátyja arcát.

– Kivel találkoztál korábban? Látom, igen nagy hatással volt rád az illető. Talán egy lány? – Rain sejtelmesen vizslatta a bátyja vonásait. – Esetleg... srác?

Caleb meg sem rezdült a kérdésre. Csak nyugodtan szívta tovább a cigarettáját, és egy hideg vigyorral ráfújta a füstöt az elmélkedő Rainre.

– Féltékeny vagy, Rain? – pöckölte le a cigi végéről a hamut egy gúnyos fintorral. – Nem akarlak elkeseríteni téged, de szerintem köztünk nem lehet semmi. Bár a drágalátós apánk arcát lehet szívesen megnézném, amikor...