A kupolán túl [Fehér nyakkendő novellák]

Nem kellenek szavak

Rain annyira ideges, hogy majd' felrobban. A feszültségtől parázslik a bőre, szinte a csontjáig hatol a forró düh, amely egyre inkább elönti a vonásait. Hiába tartja az ötödik cigarettát a kezében, mégis alig bírja visszafogni az ujjai remegését. Úgy érzi, hogy bármelyik pillanatban valami ostobaságot tehet és legszívesebben valami ostobaságot is tenne. Megütni egy járókelőt az utcán, betörni egy üzlet kirakatát vagy csak csupán kifutni Phoebus legforgalmasabb útjára, az autók közé és várni, aminek jönnie kell...

Kurvára, kibaszottul elegem van.

Rain beletúr a hajába, majd ismét beleszív a cigibe. Tudja, hogy le kell nyugodnia, hogy nem ezért jött ide. Szerda van és ő nem akarja, hogy a benne munkálkodó feszültség rányomja a bélyeget a találkozóra. Mégis, már vagy húsz perce ül a kerítés aljában – szánalmasan – és szívja egymás után az olcsó cigarettákat, miközben valószínűleg a testvére már húsz perce vár rá a romos épületben, mert tudja, hogy Rain soha nem szokott késni.
A fiú mégsem tudja összeszedni magát, a testében egyszerűen tombol a harag, és végtelenül lobbanékonynak, mégis kimerültnek érzi magát. Tudja, hogy kurvára nem kellett volna idejönnie ilyen állapotban, de mint mindig amikor rossz kedve van, most is idevonzotta valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan érzés.

Haza kellene mennem. Ennek így kurvára semmi értelme. Kurvára össze fogunk veszni. Már megint.

Rain bőszen szívja a cigijét és egyre inkább érlelődik benne az elhatározás a távozásra. Mielőtt azonban rá tudná magát ténylegesen venni arra, hogy szó nélkül lelépjen, darabjaira hullik az elképzelése. A kerítés ajtaja hangosan csapódik és ismerős lépteket hall meg rövidesen maga mellől. Ó, bassza meg. A kurva életbe.

Rögtön tudja, hogy erre rábaszott, de marhára. Megint. Tudja, hogy ezt elkúrta, már nincs menekvés és rohadtul átkozza magát, amiért nem gondolkozott hamarabb. De már késő.

Természetesen Caleb ott áll előtte a járdán – ki más is állna ott – egy olyan kellemetlen, lenéző mosollyal az arcán, amitől Rainnek egy pillanat alatt még rosszabb lesz a kedve, de már nem lepődik meg egyáltalán. Az lenne a furcsa, ha egyszer a férfi valamilyen más arckifejezéssel fogadná őt, mint a hideg, szúró ellenszenv.

– Mi a faszt csinálsz itt kint? – néz rá a férfi azokkal a jeges szemeivel, és Raint rögtön ellepi az a furcsa, kettős érzés, amely mindig ellepi őt Caleb közelében. Legszívesebben azonnal pofán vágná, megütné és belerúgna a férfiba, majd ott hagyná őt egy szó nélkül, hogy aztán soha többé ne térjen vissza. Ugyanakkor egy másik része szeretné őt magához húzni, megölelni és minden porcikájával a vállára támaszkodni. És csak ölelni. Mindig is furcsa volt az ő kapcsolatuk, talán egyikük sem érti igazán.

Rain végül nagyot nyel és nem tesz semmit. Nem mond semmit, pedig nem jellemző rá a hallgatás.
Caleb csak bámulja őt, ugyanolyan szótlanul, de még mindig megvetően.

Mindjárt... mindjárt egymásnak esünk és nem lesz szép vége.

Rain már érzi az ökleiben a pulzálást, érzi, hogy pillanatokon belül Caleb valami olyat mond, ami elszakítja a cérnát, amely már így is leheletvékony. Mert mindig mond valamit, amivel mindent tönkretesz, amivel pusztító vihart kelt a békés állóvíz fölött.

A férfi azonban végül nem szólal meg. Csak fél percig áll vele szemben, csendben, magában mérlegelve a helyzetet. Végül megfordul a tengelye körül és visszamegy a házba, mintha mi sem történt volna. Rain azt gondolja, hogy a testvérének ennyi volt, valószínűleg úgy döntött, hogy leszarja őt az este további részére és számára lezártnak tekinthető a találkozójuk.
Ami igazából meglepi, hogy pár másodpercen belül a férfi mégis visszatér, de ezúttal két üveg van a kezében. Erre Rainnek igazán elkerekedik a szeme.

Caleb nem igazán szeret inni, mindig hangoztatja, hogy megveti az alkoholt. Ugyanakkor az ócska hűtőjében mindig meglapul egy whisky-s üveg meg pár sör. Rain persze jól tudja, hogy ezeket többnyire a bűnöző haverjainak tartogatja, annak a Gordonnak meg Hozie-nak és kurvára nem a szánalmas kisöccsének. Most mégis felé nyújtja az egyik sört, egy olcsó ordinarius márkát, Rain pedig szó nélkül elveszi. Cserébe maga sem tudja, hogy miért, de Caleb felé nyújtja a cigis dobozát, a testvére pedig egy pillanatig hezitál, de aztán végül kivesz egy szálat.

Csend telepedik rájuk. Némán pöfékelnek és isszák a sört, egyikük sem erőlteti a beszélgetést.

Rainnek fogalma sincs, hogy mitől pattan el benne az a valami, aminek nem kéne elpattannia – hisz Caleb egy szót sem szól hozzá, még csak rá sem néz, nem tesz vele semmit –, de egy két percen belül azon kapja magát, hogy nem bírja tovább. Az arcát a kezei közé temeti, és minden igyekezete ellenére kitörnek belőle a könnyek, amelyeket eddig olyan sikeresen visszatartott.

De nem megy tovább.

Szánalmasan sír, mert az apja már megint nem jött haza az éjszaka, neki pedig egész este úgy kellett tennie, mintha nem hallaná édesanyja zokogását a másik szobában. Mintha minden rendben lenne. De nincs.
Szánalmasan sír, mert egy tehetetlen húszéves suhanc, akit hiába áldott meg a sors nagyobb testi erővel és elképesztő magassággal, mégsem tudja, miként tudná megvédeni az édesanyját a saját apjától. Miként tudná megvédeni saját magát az érzésektől.
Szánalmasan sír, mert teljesen kimerült testileg, mert egész nyáron csak dolgozik, éjjel-nappal, hogy ne kelljen otthon lennie és ne kelljen végignéznie, hogy az egész családja széthullik. Közben utálja az egészet, utálja a főnökét, utálja a világot. Utálja magát.

Úgy érzi, hogy szétesik az élete.

Caleb mellette továbbra sem néz rá és nem kérdez tőle semmit. Mégis ott marad vele végig, egyik cigit szívja a másik után és issza a sört, amit nem túlságosan szeret. Ott ülnek a kerítés aljában, a Keleti mocskában és amennyire szánalmas és röhejes az egész, valahogy pont annyira megnyugtató.

– Kibőgted végre magad? – néz rá Caleb egy idő után, és habár a hangja gúnyos és ellenszenves, a szemeiben kivételesen nincs megvetés vagy gúny. Talán fél óra, de lehet két óra vagy három óra is eltelhetett, mióta ott ülnek a romos kerítés aljában.

Rain arcán felszáradtak a könnyek, zaklatott szívének dobogása egy egész lassú ritmusra csitult. Elképesztően fülledt az idő körülöttük, poshadt, undorító nyári meleg, a fiú kezében pedig felmelegedett a megmaradt sör az üvegben. Rain mégis kellemesnek találja a tompa nyári levegőt. Már nem érzi haragtól forrónak a bőrét.

– Igen – néz rá a testvérére komolyan, mert túl fáradt ahhoz, hogy gúnyosan vagy incselkedően válaszoljon. A hangja még kissé rekedtes az érzelmektől, a szemei pedig vörösek a sírástól. Végül megerőlteti magát, majd egy egész enyhe mosoly húzódik a szájára. Nem szokott így mosolyogni Calebre, de most nem tudja megállni.
– Kösz, hogy... itt lehetek – mondja halkan.

Kösz, hogy itt vagy mellettem.

Rain elfordítja a tekintetét, tudja, hogy túl érzelgős lett, Caleb pedig csak kiolvashatatlan szemekkel bámulja őt, de nem válaszol semmit. Talán jobb is, mert a válasza úgy is fájna. Mindig fáj és mindig sebeket tép fel. De Calebet láthatólag most nem érdeklik a szavak, nem érdekli a pusztítás, amit tehetne velük – Raint pedig talán akkor sem érdekelné, ha kimondaná azokat. Most az egyszer nem.

A fiú ismét előveszi a cigis dobozát, majd szótlanul a bátyja felé nyújtja azt. Caleb ezúttal nem hezitál, rögtön kivesz belőle egy szálat.

– Kösz – mondja egész halkan, a fülledt nyári melegbe, miközben lesüti a tekintetét.

Talán nem csak a cigit köszöni meg Raintől, talán több is van az aprócska szó mögött, de mindketten úgy tesznek, mintha csak a bagóról lenne szó. Mert nem lehet másról szó.

Később Rain ugyanúgy megy haza, mint ahogy érkezett – csendben és észrevétlenül, a Keleti sötét árnyékai alatt – és később egyikük sem beszél erről az estéről, mert nem kell beszélniük róla.

Mert egyiküket sem érdeklik a szavak.