butterbeer

Első

Első

2012. június 29.
Balfaur Russel Mágikus Zeneboltja hatalmas népszerűségnek örvendett az Abszol útra látogató varázslók és boszorkák között. Leginkább tizenévesek jöttek, persze jó pár idősebb mágus is megfordult az új üzlethelységben. Igaz, az üzlet kétezer-tízben nyitott, de mivel egyre nagyobb lett Russel forgalma, kénytelen volt egy nagyobb helyet megvásárolni. Igazából nem volt hivalkodó külsejű zenebolt, de valamiért mégis mindenkinek kiszúrta a szemét. A falat hatalmas, színes mozgó plakátok díszítették, mindegyik valami fiatalok körében borzasztóan népszerű bandát ábrázolt a világ minden tájáról. Volt, amelyik plakát koncertdátumokat hirdetett, de a legtöbb csak az adott zenekart reklámozta. Odabent nem csak lemezek voltak, amiket külön a varázsvilág készített saját felhasználásra, hanem mindenféle hangszerek. Nem csoda, hogy a Weasley Varázsvicc Vállalat illetve Florean Fortoscue Fagylaltszalon mellett az egyik legkedveltebb hely volt az Abszol Út már önmagában varázslatos üzletei között.
Balfaur Russel egy negyvenes éveiben járó exrocksztár volt, aki régi zenekarával a „Rock the Magic”-kel várt híressé még a húszas évei elején. Persze, azóta már felhagyott a karrierjével, de mint látszik, a zene az élete szerves része maradt, nem véletlen üzemeltet egy boltot az Abszol Út kellős közepén.
Igaz, még csak kora délután volt, de az üzlet már tele volt vevőkkel. Mindenki izgatottan válogatott az igen széles választékból, a kínálatra sosem lehetett panaszkodni. Mindenki megtalálta a kedvére való hangszert, albumot, de olyan is volt, aki csak beszélgetni jött az üzletvezetővel. Russel hiába nem volt már a zeneipar oszlopos tagja, de az emberek úgy tekintettek rá, mintha még mindig az lenne. Bátran kértek tőle tanácsokat, volt, aki zenei karrierje elindításában kért segítséget.
Már rutinosan sétáltam végig a bolt sorai között, automatikusan a gitárok felé vettem az irányt. Már napok óta kinéztem magamnak egy akusztikus darabot, azonban túl sok galleonba került, a pénzt csak mostanra sikerült összegyűjtenem rá. Illetve, ma volt a „Rock The Magic” megalapításának születésnapja, ilyenkor Russel mindig akciókat tartott. Így a kinézett darabot még olcsóbban tudtam megvenni.
- Luke? Te mit csinálsz itt? – meglepődve fordultam az ismerős, döbbent hang irányába, majd csodálkozva vettem szemügyre a griffendéles srácot.
- Gitárt veszek – válaszoltam nyugodtan, mintha csak nem lenne elég nyilvánvaló – És te, Ashton, mi járatban?
- Itt dolgozom, nyári munka – vont vállat, majd a kezemben tartott hangszer felé bökött fejével - Egész jó típus, fémhúros. Egyébként eredetileg egy nyolcvanas években kiadott mugli darab volt, saját kezűleg csináltam belőle egy varázslógitárt – mondta, mintegy csakúgy mellesleg – Jó a fogása is, hangzásilag is a legjobbak közé tartozik. De minek neked ilyen gitár?
Ashton hangjában a döbbenetet véltem felfedezni. Igazából nem nagyon lepődtem meg ezen. Azt, hogy a zene az egyik szenvedélyem, ha lehet ilyet mondani, a családomon kívül csak két ember tudja. A többi embert nem igazán érdekli ez az oldalam, és engem sem érdekel, hogy megmutassam nekik.
- Hát, már egy ideje szeretnék újat venni – vontam meg a vállam, mire Ashton egy elég érdekes arckifejezést vágott.
- Hát öreg, - kezdte, miközben hátra lépett egyet - nem tudtam, hogy a nagyon okos Luke Hemmings felcsapott magányos zenésznek – vigyorodott el.
- Mivel nem csaptam fel – vontam meg a vállamat - már évek óta gitározok – tettem hozzá, mire Ashon elismerően rám nézett.
- Nos, úgy tűnik, minden nap vár rám valami meglepetés. Múltkor ugyanez derült ki Michael „mindent-leszarok” Cliffordról. Nem hiszem el, hogy ezzel eddig nem dicsekedett el a rajongótáborának - ez engem is megdöbbentett. Clifford egy igazi seggfej volt. Bár, ez mardekáros létére nem is volt annyira meglepő, ott mindenki az. Ashton csak megrázta a fejét, mikor rájött, hogy neki most dolgoznia kéne – Na mindegy. Akkor megveszed?
- Persze - bólintottam - Még mindig él a múlt heti ötvenszázalékos akció?- kérdeztem, miközben a kezemben a gitárral a pénztár felé vettük az irányt.
- Ja – mondta, majd újra rám nézett – komolyan nem hiszem el, tesó. Egyszer meghallgatnálak, tiszta kíváncsi vagyok, mit tud a zseni-hemmo…

2012. július 13.
Az asztalomon nagyobb volt a felfordulás, mint a Hóllóháti fiúk hálójában. Volt egy, már kihűlt citromos tea, mellette egy félig megevett grillezett sajtos szendvics, egy felbontott Bagoly Berti féle Mindenízű drazsé, pár csokibéka kártya is ott porosodott, aztán ott voltak a kottáim. Persze ott volt még egy csomó, összegyűrt papírfecni is, amiken elkezdett, viszont be nem fejezett dalszövegek álltak. Pennám tinta tartója felborulva állt az asztalon, a tinta szanaszét folyt rajta. Pár tavalyi tankönyv hanyagul hevert íróasztalom mellett, anya már június óta rágja a fülem, hogy pakoljam már végre el.
Az ölemben lévő papírt, amire még csak a dal címét, illetve az első sorát írtam fel, az ölemben pihent, de mérgemben a már hatalmas kupacba dobtam azt is. Úgy sem lesz már belőle semmi. Utálom, ha elakadok a dalszövegírásban. Főleg, ha egyszerűen napokon át csak ülök a papír felett, de semmi sem történik.
- Jézus, Hemmo, te már megint mit csinálsz? – lépett be az ajtón Calum. Idegesen gyerekkori legjobb barátom felé fordultam, majd ráförmedtem.
- És téged ki engedett be? – vontam kérdőre, mire a fekete hajú srác védekezőn felemelte kezeit.
- Hé, nyugi márt, tesó – dobta le magát a természetesen még be nem ágyazott ágyamra - Anyud volt, akarom mondani Hemmings Professzor – vigyorodott el, mire felállva íróasztalom előtt lévő székről az ágyam felé vettem az irányt.
- Tudod, hogy sulin kívül nem kell így hívnod anyát… - sóhajtottam, mire csak megvonta vállát.
Nem zavartatva magát az asztalom felé sétált, majd, mint aki itt lakik, szendvicsemet kezdte majszolni – Ugye nem baj? – tömte magába az utolsó falatot, mire csak röhögve megráztam a fejem. Fogalmam sincs, mióta volt itt, de neki ez mindegy volt. Lehet nem is érdekelte volna.
- Amúgy, beszéltem Ashtonnal – tért a lényegre. Calum sosem köntörfalazott, mindig a dolgok közepébe vágott. Ha valami rossz hírt kellett közölnie valakivel, akkor is hasonlóképpen cselekedett. Szerinte, ha egy bejelentés előtt rizsázik a semmiről, csak rosszabb lesz – És gondolkodott a dobos dolgon.
Miután megvettem a gitáromat, másnap Calummal mentem vissza Russel boltjába, gitárhúrokat kellett venni. Ashton aznap is dolgozott, mikor meg látta mellettem az új-zélandi srácot, akit sokan ázsiainak hisznek, rögtön megörült. Ők jóban voltak, hiszen Cal basszusozott, mindig akadt közös temájuk. A rákövetkező nap Calumnál voltam, unottan pengettem új gitáromat, amikor megérkezett a griffendéles srác.  Egy egész hirtelen ötlettől vezérelve, mondhatni spontán érkeztünk játszani,  és jó volt. A banda is hasonló légből kapott ötlet volt, eleinte csak viccből hangoztattuk, hogy milyen jó lenne egy együttest alapítani, de tudtuk, hogy ez lehetetlen: volt egy hiányzó láncszem.
Felvont szemöldökkel vártam a folytatást. Calum azonban kezébe vette a Bagoly Berti féle minden ízű drazsé csomagját, és azt kezdte el enni.
- És? – kérdeztem türelmetlenül.
- Azt mondta neki oké. Csak kell még egy gitáros. Tudod – dőlt hátra, majd léggitározni kezdett – kell valaki, aki az elektromos gitárt nyomatja. Olyat meg csak egy személyt ismerünk…
- Na, és ki az? – elképesztő, hogy néha harapófogóval kell kihúzni belőle a dolgokat.
- Michael Clifford… Tudom, hogy szarul hangzik, de sosem értettem, mi bajotok egymással. Legalább beszélj vele.
Egy nagyot sóhajtva hátradőltem ágyamon, majd az új gitáromra néztem. Ujjaimmal játszva fontolgattam a dolgot, de tudtam, hogy muszáj félre tennem ezt az egészet. Az álmomról volt szó. Már elegen mondták, hogy azokért bármit meg kell tenni. És, hogy őszinte legyek, ez nem is volt olyan nagy áldoza. Egy bandában játszani a Roxfort egyik legnagyobb seggfejével?
- Felőlem - adtam be a derekam, mert nem tehettem mást.

Kellemes ünnepeket! Lehet lesz, akinek ismerős lesz ez a fejezet. Ezt már publikáltam korábban, azonban most javítgattam rajta, átírtam pár dolgot. Köszönöm, hogy elolvastas!