butterbeer

Prológus

        Prológus

Komor sötétség lepte be a varázslóiskolát és környékét. Az éjszaka a szokásosnál is félelmetesebb volt, mintha egy titokzatos veszedelmességet rejtett volna magában. Érdekes módon már a hó sem esett, pedig egész nap megállás nélkül ormótlan hóvihar csinosította az időjárást. De most csend volt. Az a tipikus rémisztő viharelőtti csend.

Az óra hajnali hármat ütött, a kastélyban már mindenki legmélyebb álmaiban járt felfedezőutat, egyedül csak az igazgató, Fairfax Professzor és a Griffendél ház házvezetője, McGalagony Professzor volt ébren. Szótlanul ültek egymással szemben az igazgatói irodában, a feszültséget pedig már-már tapintani lehetett a két mágus között. Egy harmadik személy figyelte a két személyt, az iskola exigazgatója, maga Albus Dumbledore. Szigorú arcán a jól ismert mosolya bujkált, mintha csak ezzel is mondani szeretett volna valamit. De várt. Tudta, mikor kell beleszólnia egy beszélgetésbe, mikor kell állást foglalnia egy vitában –hiába tudta már azt korábban is.

- Nem tehetünk semmit, Minerva. Ezt maga is tudja nagyon jól – kezdte az iskola jelenlegi igazgatója. McGalagony idegesen felkapta a fejét, egy vérbeli griffendéles volt.

- Akkor azt akarja mondani, hogy ennyi? Hagyja, hogy ez a szörny… ez a borzalmas valami elvigye magával egy vagy több diákunkat? Bezárja az iskolát, csak mert nem mer tenni semmit? Dumbledore nem ezt akarná – a hangja már szinte remegett idegességében. Nem hagyhatta, hogy ez történjen.

- Ha tudnék tenni bármit is, Professzor asszony, higgye el, tennék. De nem tudjuk, mivel állunk szemben. Akkor hogyan akar ellene harcolni?

Fairfax szavai elgondolkodtatták az idős boszorkát. Végül is igaza volt valahol. Semmit nem tudtak a Gonoszról, az ellenségről, arról a szörnyűségről, ami rettegésben tartja a diákok és tanárok életét. Hiába olvastak át minden könyvet, kutattak át minden forrást, ami az iskola birtokában állt, nem találtak semmit. Amikor úgy tűnt, nyomra bukkantak, mindig zsákutcába érkeztek. Minden út félrevezetett, nem volt válasz a kérdésükre. Pedig lennie kellett.

- És a diákok? – hangja számon kérő volt, mintha csak az öreg varázslót hibáztatná az egészért.  Pedig nyilvánvaló volt, hogy épp annyira ártatlan volt, mint Ő maga.

- Mint mondtam, nem tehetünk semmit. Ha utánunk küldenénk valakit, akkor Őket is a halálba küldenénk. Nem kockáztathatjuk varázslóink életét pár vakmerő diákért, akik több mint valószínű, hogy már meghaltak, a saját hibájuk miatt.

Az utolsó szavak kiütötték a mércét McGalagony Professzornál. Olyan erővel, olyan hevességgel állt fel, hogy a szék is feldőlt mögötte. Előkapta pálcáját, és az igazgatóra szegezte. Az egyik diák az Ő házából való. Ő tartozik érte felelősséggel. Nem hagyhatja magára.

- Minerva kedves, higgadjon le – Albus Dumbledore hangja, még akkor is, ha csak egy portréról szólt hozzá azonnal megnyugtatta. A pálcáját leengedte, majd mélyeket lélegezve megigazította a széket, aztán visszaült rá -, nem lesz senki magára hagyva. Tudja, Fairfax Professzor – tekintetét az új igazgatóra szegezte – a Roxfortban a gyengék, az elesettek, a bajbajutottak, ha kérik, ha nem, de segítséget kapnak. Ez már csak így működik, nem de?

- Mert maga tudja, mivel állunk szemben, Albus? – fordult meg Fairfax professzor, hogy elődjével legyen szemben – Mert azt erősen kétlem. Fogalma sincs arról, mik történnek most a Roxfortban. Kevesebbet tud erről a helyről, mint gondolná, és ez megijeszti. Vagy mondja, esetleg ismer valakit, aki bármit is tudna erről az egészről?

Dumbledore Professzor nem válaszolt rögtön. Meredten nézett előre, majd száját egy óvatos mosolyra húzta, aztán tekintetét újra Fairfaxre szegezte.

- Nem kell bezárnia az iskolát. Az a pár tanuló, aki eltűnt, nem halt meg. Adjon nekik időt, többet tudnak, mint azt Ők saját maguk sejtik.