Az Iker - A Természet Lánya

04

Wanda pislogás nélkül nézett Draco után. Teljesen lefagyott, mozdulni sem bírt a meglepettségtől és a sokktól.
- Wanda, hahó – integetett az arca előtt Damien, mire megrázta a fejét, és visszatért.
- Ne haragudj Damien, de mennem kell – pattant fel és magára hagyva a megrökönyödött fiút, elindult vissza a táborba. A Dracoval való találkozás jobban felkavarta, mint gondolta volna, azt hitte, hogy csak az iskolában fognak találkozni. De azt, hogy itt, és így futnak össze... Ahogy a tekintete találkozott Dracoéval. Ahogy meglátta benne a mérhetetlen fájdalmat. Ahogy egyszerűen elment. Tudta, hogy azt az érzést, amit akkor érzett, amikor a szőke szemébe nézett, soha nem fogja elfelejteni. Abban a pillanatban, amikor pillantása egybefonódott a fiúéval, szíve szerint odarohant volna, a nyakába ugrott volna, és sokáig nem engedte volna. Ám ehelyett mit csinált? Mozdulatlanul ült Damien előtt, és meg se mukkant. Idegesen lépdelt a sátrak felé, azonban megpillantotta barátait, és egy apró sóhaj után megpróbált nyugodtabbnak tűnni. Egy hatalmas, de annál hamisabb mosollyal az arcán lépett ki a fák közül, és csatlakozott a többiekhez.
- Wa... Lottie, csak hogy itt vagy! – örült meg Mr. Weasley – Csak rád vártunk. Most pedig, indulás! – a lány testvére mellé lépett, aki átnyújtott neki egy omniszkópot és rámosolygott.
- Köszönöm Hazz – a fiú meglepődve nézett húgára, aki csak kacsintott egyet, majd elengedte a történetet és karon ragadta. A lány nem nagyon figyelt a csevegésre, inkább magába itta a természet látványát. Egy lámpásokkal kivilágított ösvényen haladtak végig, a tömegtől kicsit lemaradva, de tökéletesen hallották az emberek zsivaját. Wanda Adele mellett kullogott, mindketten csöndben sétáltak, gondolataiba merülve, próbált rájönni, hogyan álljon Draco elé, és mondja el, hogy életben van. Rettegett, a reakciójától, dühös lesz-e, vagy sokkot kap, esetleg már továbblépett.
- Min töprengsz ennyire? – érdeklődött unokahúga, mire gyorsan megrázta a fejét és erőltetetten rámosolygott.
- Semmi fontoson – jelentette ki, és már nyitotta a száját, hogy terelje a témát, de a mellette sétáló megelőzte.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem mondasz igazat. És hiányzol neki, örülni fog, amikor meglát, ne tépelődj ezen. Egyébként is, minél hamarabb elmondod neki, hogy élsz, annál jobb lesz – a végén Adele már suttogott, mert egy nagyobb csoport sétált el mellettük, és nem igazán volt még publikus, hogy a Potter lány életben van.
- Tudom – sóhajtott egy aprót – A meccs után megkeresem és beszélek vele – határozta el magát, akkor még nem tudva, hogy terve több sebből vérzik.

A jegyük a díszpáholyba szólt, ahol csak egy házimanó kuporgott, enyhén reszketve. Wanda egy kicsit megrettent, mivel tudta, hogy a lény felismerheti, ám mielőtt bármit tehetett volna, Harry megszólalt.
- Dobby? – a manó feléjük fordult, így láthatták az arcát. Hatalmas barna szeme és jókora, kissé paradicsomra emlékeztető orra volt.
- Uram Dobbynak nevezett? – sipította a pöttöm lény vékony, magas hangon. Wanda kezdett megnyugodni, hogy nem ismerte fel, azonban abban a pillanatban a manó egyenesen ránézett és megrökönyödve pattant fel.
- A Kisasszony Wanda Potter! – rebegte, mire a páholyban megfagyott a levegő.
- Figyelj rám kérlek. Hogy hívnak? – lépett mellé a lány.
- Winky, Úrnőm.
- Winky, senki nem tudhatja meg még, hogy élek, rendben? Túl korai. Kérlek, ne mondd el senkinek. Megteszed ezt a kedvemért Winky? – mindenki visszatartott lélegzettel figyelte a manót, Wandának majd kiugrott a szíve a helyéről félelmében, tudta, hogyha kiderül, hatalmas botrány lesz.
- Igen, Úrnőm – bólintott végül a házimanó, ő pedig megkönnyebbülve fújta ki a levegőt.
- Köszönöm – ebben a pillanatban betoppant egy alacsony férfi, Wanda pedig fejét lehatjva sietett a helyére, míg fivérének jópofiznia kellett Cornelius Caramellel, a mágiaügyi miniszterrel, és omniszkópját a szeméhez emelve próbált kimaradni a beszélgetésből, amit persze félfüllel hallgatott, így majdnem leejtette a kezében lévő tárgyat, amikor meghallotta, kik érkeztek. A Malfoy család teljes pompájában álldogált a miniszter mellett és kedélyesen cseverésztek vele, valamint Mr. Weasleyékkel. Amennyire csak feltűnésmentesen tudott, feléjük fordult, de igazából csak egy személy miatt. Draco unott arccal meredt maga elé, a lánynak pedig végre volt ideje jobban szemügyre venni. A fiú arca sápadtabb és beesettebb volt, szürke szemei üresen, fakón meredtek a távolba, emellett rengeteget nőtt a hosszú időszak alatt, így jóval soványabbnak tűnt, remélni merte csak, hogy a magassága miatt tűnt úgy. Hirtelen a Malfoy fiú egyenesen a szemébe nézett, Wanda számára pedig mintha megállt volna az idő. Csak nézte és nézte a tőle pár méterre állót, nem tudott szabadulni tekintetének tengeréből, hiába próbált volna. A szőke szemében megcsillant valami, ám váratlanul Harry szakította meg szemkontaktusukat, azzal, hogy lehuppant húga mellé, eltakarva előle Dracot.
- Készen állsz? – kérdezte vigyorogva fivére, mire ő csak sóhajtott egyet, alig észrevehetően, majd mosolyogva bólintott.

Csöndben feküdt az ágyon, hallgatva barátnői beszélgetését, és gondolkodott. Azt hitte, jobban fog örülni, amikor viszontlátja barátait, de egyáltalán nem érezte magát felszabadultnak, tele volt aggodalommal, félelemmel és kérdésekkel. Fogalma sem volt, hogyan tálalják a világnak, hogy életben van, ugyanis Dumbledore nem avatta be a részletekbe, elzavarta aludni. Persze ez nem volt teljesen igaz, kedvesen javasolta, hogy pihenje ki magát, de nem mondott semmit a bejelentésről, ő pedig annyira fáradt volt, hogy nem ellenkezett, rohant ágyba bújni, másnap meg az igazgató már nem tartózkodott az iskola területén. Annyit tudott összesen, hogy a miniszterrel beszélnek először, és utána lesz, mugli kifejezéssel élve, a sajtótájékoztató, amikor minden varázsló és boszorkány, aki olvas újságot, tudni fogja, hogy Wanda Potter életben van. Na és Draconak hogy mondja el az egészet? Szia Draco, élek, remélem nem haragszol, amiért egy évig nem tudattam ezt veled? Nagyon rossz ötlet volt és ezt nagyon jól tudta. Na meg az iskola? Nem mintha gondot okozott volna neki a harmadév tananyaga, sokkal inkább tartott iskolatársai, tanárai reakciójától, emellett Dumbledore említett neki egy fontos eseményt, és megígérte, hogy beavatja minél hamarabb, valamint a segítségét is kérte az esemény szervezésében.
- Lányok, öltözettek, pálcát a kézbe! – rontott be Mr. Weasley a sátrukba, ezzel kiragadva a gondolatai tengeréből.
- Mi történt? – ocsúdott fel elsőként Hermione.
- Halálfalók – a férfi arca sápadt volt, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy öltözni kezdtek kilépett a sátorból. Wanda örült, hogy még nem öltözött át, csak a mugli ruhákba, így csak a pálcáját vette magához és Adele kezét megragadva sietett ki a többiekhez.
- Wanda most azonnal változz vissza szőkévé! – suttogta neki a lány. Észre sem vette, hogy visszaváltozott, így gyorsan felöltötte Lottie alakját és sóhajtva fordult fivére felé. Harrynek láthatóan fogalma sem volt, mi történt, azonban mielőtt bármi megnyugtatót mondhatott volna, egy nagyobb embercsoport elsodorta őt a többiektől, egészen az erdő széléig. Hiába kiabált a többiek után, esélytelen volt, hogy meghallják a sikítozástól és sírástól, így hamar feladta, és felemelve karját, pálcáját egy maszkos alakra szegezte, majd elordította magát.
- Stupor – a halálfaló a varázs erejétől hátrazuhant és elájult, de másokon segíteni nem tudott, mivel a pánikoló tömeg körülvette, majd valaki akkora erővel ment neki, hogy elesett. Hiába próbált felpattanni, valaki mindig visszalökte, így esélytelennek hatott, ám hirtelen egy magas alak karon ragadta és berángatta az erdőbe.
- Köszönöm – söpört ki egy szőke tincset az arcából és megmentőjére nézett, de mikor felismerte lefagyott – Draco? – kapta szája elé a kezét és vadul dobogó szívvel meredt az előtte állóra.

Bocsánat a kihagyásért, de nagyon elvagyok havazva. Próbálok minél többet írni, de eléggé időszűkében vagyok. Nem tudom, mikor jön a következő rész, igyekszem.
Remélem tetszeni fog. 
Petra