Seliel ❴Ninjago❵

FOURTEENTH

Az éjszaka folyamán, melyet egy számomra fontos személyel töltöttem egy kissé zavarodott érzés zavarta meg.
A nyugodtság, amelyet Cole karjai közt éreztem lassan elillanni látszott, amint az erkély ajtaján kinézve a kis lyukon át is megpillantottam a Holdat, aminek fénye épphogy látszódott. Ebből is tudtam, hogy kopárabb, mint eddig volt.
A mellettem szunnyadó Cole fizimiskája mosolyt csalt ajkam szélére, s keserűnek éreztem, amint ki kellett bújnom karjai közül. Meg sem rezzent arca eltávolodásomtól, csak pihent tovább megenyhült vonásokkal.
Gyors mozdulatokkal vetettem magamra ruháim, majd a balcon ajtaját kinyitva lenéztem onnan.
A sötétség, mely körbe járta, eme föld alatti létesítményt, teljesen "elhomályosította" látásom.
Ám ez akkor sem volt aggály arra, hogy ne lássam a lámpa gyér fénye alatt álló, maszkos idegent. Engem nézett, határozottan rám várt.
A maskara, amit viselt az éppenhogy pislákoló lámpa alatt elég kellemetlen, s ijesztő látványt nyújtott. Némi borzongás is végig futott gerincem mentén. Bátorságot szerezve reszketeg testembe, leugrottam a balcon támasztójáról.
A talajra érkezve arcvonásaim megkeményedtek, egy csepp jelet sem mutattam a megrémülésemnek. Ritka számomra, hogy ennyire gyomorgörcsös érzést váltson ki valami vagy valaki.
Háta mögé font karokkal állt az idegen és ugyan nem láttam pofáját, de testalkatából levontam, hogy egy férfi áll velem szemben. Egy halk horkantást is hallatott, majd csettintve egyet egy teljesen új területen voltunk, hol semmi sem volt. Mintha csak a galaxis vett volna körül minket. Rémülten és döbbenten néztem körbe, ám hiába... Minden oldalról ugyanaz a lilás-csillogós tér nézett vissza rám.
Mérgesen pillantottam vissza a pasasra, ki továbbra is háta mögé dugodt kézzel állt és figyelt.

-Ki vagy te? -tettem fel kérdésem modortalanul.

-Ohh, elnézésedet kérem illetlenségem miatt. Bemutatkozás nélkül hoztalak, eme nincstelen helyre. Kérlek nézd el nekem! -tette szíve helyére jobb kezét, s bocsánatért esedezve meghajolt.

Hangja markáns volt, kiegyensúlyozott, határozott és illedelmes. Rögvest kellemetlenséget éreztem mellkasomban, amint rájöttem, hogy az illem rólam nem rílt le.
Kelletlenül elnéztem és megvakartam tarkómat.

-A nevem Callum Anderson! Biztos megijesztettelek a leselkedésemmel és a maszkkal, mely orcámat fedi! -fogta meg az említet tárgyat, majd levette fizimiskájáról.

Nem tagadom magam is belepirultam látványába. Sötétkék hajának közepe, két tengerkék szeme közé hullott. Orrhátán egy mély vágásos seb futott végig.
Szemei is a galaxis érzését váltották ki.
Egy végtelenbe nyúló, csillagos tér.

-Csak nem tartod visszataszítónak szemeim? -tette fel kedves görbével kérdését, amelyre mégjobban elvörösödtem, s heves tagadást kifejező fejrázásba kezdtem.

Hogyan is tarthatnám azokat az íriszeket visszataszítónak, melyek még a lexémákat is belém folytják? Mégis furának tartottam némaságom és mintha csak elfelejtettem volna azt, ami a legjobban érdekelt.
Lehunytam szemeim, miközben megharaptam alsó pittyem, majd oldalra nézve, arra koncentráltam, hogy véletlenül se nézzek Callum hívogató tekintetébe.
Összeszedtem minden karakánságomat és átvettem a szót felette.

-A nevem Seliel Bucket! -mutatkoztam be. -Fogalmam sincs, hogy mi célból kerestél fel, mit akarsz tőlem valójában, de vigyél vissza oda, ahol ezelőtt voltunk! -emeltem meg hangom, nemet nem tűrve.

Elnevette magát. Szemeim kikerekedtek, amint meghallottam rosszindulatú kacagását. Rögvest felé is néztem. Még a nevetése is gálánsan csengett.

-Válaszolj, kedves Seliel Bucket, mégis mi az a hely, hova vissza kell térned? -nyújtotta felém jobb karját, álnok vigyorral fején.

Kék tekintetem jojózott a számomra értetlen kérdéstől, csak a férfit néztem, aki megemelve állát büszkén pillantott vissza rám. Tudtam a választ, mégis elbizonytalanodtam, amint újra karmai közé fogott a tengerkék írisz.
Mi ez? Milyen mágia csavarodik ereiben? Babonázás? Netán illúzió?