Seliel ❴Ninjago❵

SIXTH

A szoba kongott az ürességtől, amit a többiek hagytak itt. Viszont az én hibám miatt. Megkértem eme emlék után, hogy hagyják el a szobát, mert egyedül szerettem volna lenni. Gondolataimmal és a halott családommal. Mégis valaki nem hagyta, hogy a felszakadt sebet újra össze tudjam ragasztani. Mert mélyen jött ez a kedves emlék, mégis fájdalommal töltött el azok ellenére is, hogy már nagyon sok éve volt. És, hogy a szüleim halála is 2 éve történt, mégis azthittem, hogy sikerülni fog fájdalmak nélkül vissza emlékezni rájuk. Az arcukra, hangukra, testalkatukra, nevetésükre, személyiségükre és a szeretetükre, amit irántam tápláltak. A boldogságunkra, amit együtt csináltunk, a közös vakációkra. De úgytűnik nem sikerült. Ugyanolyan üres kongást érzek szívemben, mint régen. Pedig azon az elven voltam, hogy az idő megoldja, mégis tévedtem. Semmit nem oldott meg, csak arra emlékesztett, hogy mennyi ideje magányosan élek. Hogy egyedül kellett szembeszállnom az élettel. Hogy a magány mennyire kiborított és a föld alá döngölt. Hogy hányszor éreztem azt, hogy ideje véget vetni az életemnek, mert nélkülük nem érek semmit. Aztán... Aztán jött Skylor, aki felkapart a földről, meghallgatott, együtt érzett, mégis arcomba üvöltötte, hogy ez nem mehet így tovább. Mert a depresszióm egyik tünete az étvágytalanság volt, ami miatt nagyon soványra lefogytam. Skylor mégse hagyta. Nem hagyta, hogy belebetegedjek és miatta, meg a szüleim halála miatt lettem az, aki most vagyok. Egy bosszúéhes, elemi mester.

Ágyamon ülve elmémbe merülve merengtem az elsőtétült tv képernyőjére. Az erkélyre vezető ajtó kitárult, s Cole lépett be szomorúságtól bűzlő szoba részlegembe.

-Minek vagy itt? -kérdeztem a kelleténél bunkóbban, amit meghallva meglepetség ült ki arcára, majd nemfoglalkozva vele leült ágyam szélére.

-Lehet nem jó ötlet egyedül hagyni téged! Főleg, hogy tudom mi történt akkor! -billentette oldalra fejét, s szemeimbe nézett.

-Valahogy megkell bírkóznom vele! -vontam meg vállam hanyagul.

-Segítek! Tudom milyen érzés...

-Magányosnak lenni? -fejeztem be mondatát.

-Igen! -hajtotta le fejét átérezve helyzetem.

Nem akartam, hogy itt legyen. Egyedül szerettem volna lenni, de szívem mélyén mégis nagyon hálás voltam, hogy nem hagyott egyedül, mielőtt belebolondulnák a hiányba. Mert ő volt az egyetlen, akire ha szükségem volt kérés nélkül mellettem állt. Talán éppen ezért is éreztem többet barátságnál. Egy napja vagyunk itt és olyan dolgokat éreztem, amit ritkán vagy soha nem tapasztalhattam meg. Azthiszem szerelmes lettem Cole-ba. Magával ragadott. A személyisége, az önzetlensége, a kedvessége, az odafigyelése, a humora és a ráadás márcsak a rohadt jó külsője volt. Mellette mindig érzek egy olyan löketet, hogy igenis van értelme élnem. Miatta.

Fel se tűnt, hogy miközben ezen elmélkedtem végig őt tanulmányoztam, amit észre is vett, mert felém emelve fejét tekintetünk ütközött. Azok a csokoládébarna íriszek. Mindig megnyugvásra térek bennük, s talán olyankor elhagyom a kontrollt magam felettem. Tökéletes ez a nindzsa. Minden mennyiségben.

Közelebb hajolt, majd puha ajkait enyéimre nyomta. Cole a fekete nindzsa megcsókolt! Elhúzódtam tőle, s szemeibe néztem.

-Ne haragudj, nem tudom mi ütött belém! -túrt hajába zavartan beharapva alsó ajkát.

Nem válaszoltam semmit, csak én kezdeményezve hajoltam csókjáért. Viszonozta, ami mosolyra kéztetett. A vér ereimben mind felszöktek arcomba, ezáltal az átlagostól pirosabb árnyalatot öltve. Hasamban fura érzés nyilalt, mintha sas madarak vad szárnycsapásai okozták volna. Ajka édes volt és puha. Pont ahogy elképzeltem. Talán egy álomnak képzeltem 2 évvel ezelőtt, s meglepetséggel öntött el, hogy most feltépett emlékekkel csókolózom azzal a fiúval, akibe olyannyira beleszerettem. Talán első látásra. Mindegy is a lényeg az iránta táplált szeretetem.