Harry and the Nutcracker [larry stylinson fairytale]

5 Nap Karácsonyig

HARMADIK FEJEZET:
Mi történt Louis herceggel?

🎄

- Ez csodálatos! - suttogta maga elé Harry lassan előrébb lépve a kiálló sziklaperemen, mintha attól tartana, hogy egyetlen hangosabb szó, vagy hirtelen mozdulat miatt minden, amit maga körül érzékel, egyszerűen szertefoszlik.

- Ez lenne Partania? - pillantott kíváncsian Diótörőre, aki egy jókora sziklának dőlve, unott arccal várakozott, míg a fiú kellőképpen magába szívta az alattuk elterülő látványt.

A völgy, amelyre jelenlegi helyükről tökéletes kilátásuk nyílt, egészen lenyűgöző volt. A fű legalább olyan élénk zöldben pompázott, mint Harry saját szemei, az ég pedig kékebb volt, mindennél, amit a fiú valaha látott ezelőtt. Talán egyedül Diótörő lehetetlenül ragyogó szempárja kelhetne versenyre vele. A dimbes-dombos vidéken egymást váltották a fenyő-, s lombos erdők, a tisztások és virágos rétek. A távolban nyújtózó fenyegető hegységek tetejét fényesen csillogó, fehér hó borította.

Az egész olyan mesebelinek tűnt Harry számára. De ahogy utazótársára esett pillantása, azonnal tudta, hogy ő nem először jár itt, már megszokottá válhatott számára ez a lenyűgöző környezet. A fiú fejében hamar megfordult a gondolat, mely szerint Diótörő itt, ezen a vidéken élhetett, mielőtt áldozatul esett volna Egérkirály kegyetlen varázslatának. Talán még azt követően is, hisz kitudja mihez kezdhet magával egy egyszerű diótörő, aki nem volt egész életében fabábu. Harry most először kezdett egy kis szánalmat érezni Diótörő iránt.

- Ja. - bólintott komoran a figura - Üdv itt, meg minden. - tette hozzá, ám tekintetét egy pillanatra sem szakította el faragott csizmája orráról.

Harry lelkesedését azonban nem sikerült letörnie, a fiú újra és újra tátott szájjal vezette körbe pillantását a különleges vidéken. Ámuldozva lépett közelebb a sziklaperem széléhez, ahol már kis kupacokban gyűlt össze a hó. Hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtotta kezét, s ujjai hegyét lágyan végig húzta egy derékmagasságú halom tetején. Ám az érzékei becsapták őt, így kétkedve mártotta kezét a puha, porhanyós csapadékba.

- Ez hihetetlen! - ámuldozott tátott szájjal, majd vidáman odébb szökdécselt s egy újabb marék havat zárt a tenyerébe - Ez nem is hideg! - jelentette be vidáman, kezeit Diótörő felé nyújtva, mintha arra bíztatná őt, hogy bizonyosodjon meg állításáról saját maga is.

A ragyogó kék szempár egy pillanatra mintha megenyhülni látszott volna, s talán egy halvány mosoly is átfutott a vékony, festett ajkakon, de lehet, hogy ez csupán a fények csintalan játéka miatt tűnt így. Harry kissé elszégyellte magát gyermeki lelkesedése miatt s lehajtott fejjel nézte ahogy az apró, kellemesen meleg hópelyhek szép lassan lefolynak hosszú ujjai között. Ám mielőtt agyát teljesen ellepték volna a bús gondolatok, egy különleges illat kúszott az orrába. Kíváncsian körbe fordult s mélyet szippantott a szokatlanul friss levegőből.

- Ez...levendula? - csillantak fel a szemei. S ebben a percben, Diótörő arcán hirtelen felismerés suhant át. Csak most értette meg, hogy ez a különlegesen ismerős, édes aroma, amit a göndör fiú árasztott magából éppen olyan volt, mint Partania sűrű erdőként növő fáinak gyengéd, orrot kényeztető levendula illata.

- Igen. A fák. - biccentett a bábu rövid késéssel, még mindig az előbb tett felfedezés hatása alatt állva.

- Levendula illatúak a fák? - kérdezte Harry hitetlenül nevetve, tekintetét ismét az alattuk elterülő fákra vezetve. Diótörő pillantása pedig akaratán kívül a fiú arcán megjelenő mély gödröcskékre kalandozott, melyek imádnivaló módon fogták közre telt, meggypiros, csókolnivaló ajkait.