Camp-Feszt

¤Prológus¤

Hét nap.

Mindenki hallotta már azt a mondatot, hogy egy perc alatt meg lehet váltani a világot. Akkor hét nap mire elég? Egy új faj megtalálásához, és betelepítésére? Tán egy lakható bolygó felfedezésére, majd elfoglalásához? A való életben hét nap egyenlő egy perccel, ha igaz a mondás. Ugyanúgy meg tudod váltani a világot, csak a szóban forgó világ, a te saját, elképzelt, rózsaszín-, vagy éppen fekete felhővel körülvett, varázslatos, vagy teljesen valós, gyönyörű, esetleg kacifántos életedet jelenti.

Akár tetszik, akár nem.

Nekem volt szerencsém megtapasztalni hét napnak a szépségét. Sok mindent tanultam, de ami a legfőbb, rengeteg emlékkel távoztam, ami az elején vegyesen volt jó, és rossz. Ámbár, az idő a rosszabbakat is megszépítette, így csak a boldog, illetve lényeges események emléke foglalt helyet memóriámban. És mindezt egy helynek köszönhetem. Egy egyedi, különleges, kiszámíthatatlan, rejtélyes, veszélyes tábornak. Mai napig egyszerre tölt el boldogsággal és ráz ki a hideg, ha meghallom a nevét.

Camp-Feszt.

¤¤¤¤˙¤¤¤¤

Június tizenöt. Minden diák szent dátuma, amikor is hivatalosan véget ér a tanév, így elkezdődik a nyári szünet. Rengeteg kaland, ökörködés, hülyéskedés, röhögés, jókedv, bulizás, talán egy kis sírás helye. De persze vannak olyan tinik is, akik nem a szórakozó helyek által nyújtott zenére ringatják a csípőjüket, hanem inkább dolgoznak, pénzt szereznek, és kisebb baráti társaságokban szoktak beszélgetni, vagy egyszer-kétszer ellátogatnak egy buliba. Viszont mindkét fajtában egy dolog közös. Tömérdeknyi emléket szereznek ezekben az időszakokban. Sajnos, azt is be kell vallani, hogy van egy harmadik csoport is.

Aminek ékes tagja vagyok.

Én, a tizenöt éves, Sophie White, az iskolába járó fiatalok azon rétegének vagyok a tagja nyáron, akiknek fingja sincsen arról, hogy mit is kezdjen magával. Nem szeretem a bulikat, partikat, nagyobb összejöveteleket, ki hogyan hívja, a szaunában, pia és izzadság keverékéből álló levegőben való táncolást, illetve iszogatást. Zavar, hogy sokan vagyunk egy kis helyen, a borzalmas zenei választék, a sok agyatlan, részeg ember. Jobban preferálom azt, amikor egyedül, vagy éppen legjobb barátnőmmel, Alice Brooks-al, otthon, a kényelmes ágyamon, esetleg a szobám mellett található nappaliban levő kanapéról bámuljuk, vagy a televíziómon, vagy a laptopomon lévő Netflix-et. Kifejezetten nagy sorozat rajongók vagyunk. A saját zenéinket hallgathatjuk, a saját nasinkat ehetjük, a saját italunkat - ami általában rengeteg kóla - ihatjuk. Nem pedig idegenek által készített, moslékokat.

Amúgy ne értsetek félre, nincsen nekem semmi bajom az ilyen emberekkel.

Sőt, az utóbbi időben, eléggé gyakran megfontolóra vettem azt a gondolatot, hogy, talán, elnézek a helyi legjobb szórakozó helyre, és jól kitombolom magam. Azért mégis egy majdnem tizenhat éves tini vagyok. És hogy minek köszönhető az, hogy ez a számomra drasztikus gondolat az eszembe jutott? A válasz nagyon egyszerű.

Már több mint egy hónapja megy a nyári szünet, és a családi vakáción kívül semmit se csináltam.

Jó, persze, imádtam a tengerparton töltött minden percet, - megleshettem a sexi fürdőruhás pasikat. Bocs, hormonok - de attól függetlenül, valami másra vágyok. Amit egyébként, meg is kaptam Alice-től, illetve a Netflix széles kínálatától, de be kellett látnom, egy idő után, eléggé unalmassá tud válni a dolog, így július huszonnegyedikére. Viszont ma Alice egy teljesen váratlan, és ha lehet így nevezni, sorsfordító programmal jelentkezett.