Megtörtek

Lizzie

Lizzie élete azon a szokványos és unalmas úton haladt mindeddig, aminek akár örülhetett is volna. Csakhogy nem örült, mert habár meg volt mindene, amit pénzzel megvehetett: kocsi, lakás, ruhák, könyvek, vagy éppen amire kedve szottyant a maga hétköznapi módján, valami mégis hiányzott.

Egy társ.

Barátai ugyan akadtak, de azok többsége már rég családot alapított, vagy megrögzött szingliként falta az életet. De Lizzie egyikbe sem tartozott, mert noha családra vágyott, mégsem akadt kivel összehoznia azt.

A reggeli rutinját végezte unott monotonitással. Kávé két cukorral, kicsi tejjel. Az irodai kávéfőző felberregett, amitől az a gondolata támadt a használójának, hogy a gép annyira utál dolgozni, hogy rámorog. Legalábbis ő így képzelte. A fekete nedű gőzmozdonyként lövellt ki az apró csövön, majd töltötte el Lizzie macis bögréjének alját, eközben az illat ellepte az apró közös helységet, amiből a nő mélyet szippantott, hátha attól sikerül végre felébrednie.

Utálta a reggeleket, vagyis az azzal járó nehézségeket, amik megkeserítették az életét. Nem a felkeléssel akadt gondja, sokkal inkább a munkahelyi elvárásokkal. Minden nap magassarkúba bújtatni fájó lábait, felvenni a térdig érő szűk ceruzaszoknyát és a hozzápasszoló inget. Még az elején kedvelte ezt, csinosnak érezte magát, de ma már, csak teher, mert úgy érzi, még csak egy jót sem ehet, hiszen azonnal sugdolózni kezdenek a többiek a háta mögött, ha felszedett pár kósza kilót, és azt latolgatják terhes-e, hiszen már benne van a korban.

Miért kéne annak lenni? - tette fel magában minden alkalommal a kérdést, hiszen még jócskán volt ideje ezen gondolkodni. Aztán kelletlen is beismerte mindig a végén, hogy az ő fejében is ott lapul a gyerek téma, amihez már csak egy férfi kéne.

Elmélázva lépdelt a főnök melletti irodája felé, és pont azon merengett, mennyire lenne szégyen utána járni egy spermabank adott lehetőségnek. Esetleg lehetne egy egyéjszakás kalandja, amiben becsúszna az a baba. Persze nem tartana a papára igényt utána, megoldaná egyedül.

Szomorúan ült le megfáradt gurulós székére, amely nagyot sóhajtott, ahogy távozott a hidraulikából a súlya alatt a levegő. Nem is értette a gondolatait, hiszen a szülei abban a percben tagadnák ki, és tennék lapátra innen is. De azért eljátszani el lehetett ezzel az ötlettel is, ami nem is tűnt időnként akkora hülyeségnek.

Belekortyolt a kávéba, ami megégette a nyelvét, így ugyanazzal a hévvel vissza is köpte azt a bögrébe, de egy része a blúzán végezte.
- A fenébe! - morogta az orra alatt, miközben vadul törölgetni kezdte egy a kezébe akadó zsebkendővel.
Az ajtó felől halk, dörmögő kuncogás érkezett, aminek hallatára azonnal zavarba jött. A hang gazdája nem finomkodott, hiszen miért is tette volna. Matthew volt Lizzie főnöke, bár a férfi jó három évvel volt fiatalabb nála, és ezzel együtt még ugyanennyivel kevesebb ideje dolgozott is itt.
- Rossz nap? - kérdezte csábos mosollyal az ajkán - legalábbis Lizzie csábosnak találta, mert ajkai pont íj formában görbültek, ami neki mindig is tetszett egy férfin -, majd leült a nő asztalának szélére.

Lizzie szürke szemei felsiklottak a férfi sötétkék nadrágján, annak redőin, a zsebbe mélyesztett férfias erős karokon, amiken a világoskék ing könyékig volt feltűrve, míg végül a széles mellkasig jutott, ami annyira vonzotta, de sosem lehetett az övé. A torka kiszáradt, majd jól halhatóan nyelt egyet, mielőtt Matthew arcára nézett. Még a blúzán éktelenkedő foltról is megfeledkezett egy pillanatra, a férfi kíváncsi barna tekintetétől.

Lizzie zavartan igazította meg kibomlott szőke haját, és fordult újra a kávéja felé, majd a férfira sem nézve ivott egy újabb égető kortyot. Ha fáj, legalább nem az őt fürkésző szemekre figyel, legalábbis ebben reménykedett.
- Csak peches vagyok - válaszolta halkan.