Megtörtek

Samantha

A lány felkacagott, miközben egyenes szálú fekete haját a hajkefe fogai úgy szántották végig, mint gereblye a selymes fűszálakat.

– Ugyan, hagyd már! – nézett maga mögé a maszatos tükörben, amiből Daniel barna szeme tekintett vissza rá.

– Mondd, hogy nincs igazam, csillagom!

A fiú tekintetében kihívás csillant, ahogy közelebb lépett, majd a lány vállára téve a kezét enyhén megszorította azt.

Sam szemöldöke megemelkedett. – Nincs igazad!

Tudta, hogy Danielnek valójában mindig igaza van, hiszen olyan barát volt ő, mint egy belső kis hang a lelkiismeretében, csak sokkal helyesebb, mint az átlag és sokkal ördögibb időnként.

A fiú szája féloldalas mosolyra húzódott, mintha tudná, mi jár a fejében, és ettől a hasa összeugrott.
– Nyisd meg, ha nem hiszed!
A lány visszafordult, miközben a kezébe vette a telefonját, hogy valóban megnézze azt, amit a fiú kívánt.
– De mi van, ha mégsem? – pillantott újra a tükörbe, ahol rosszalló tekintet fogadta.
– Hiszen lefeküdtél vele tegnap este, az a minimum, hogy visszaír neked.

A szavak ridegen csengtek a fiú lágy hangja ellenére is. Sam még akkor megbánta, amikor megtörtént Kevinnel, de féltékennyé akarta tenni Danielt, aki mindezt végig is nézte. Mármint ahogy a férfi felszedi, majd hazaviszi, de nem tett semmit ellene, csak gúnyos megjegyzéseket duruzsolt reggel óta, miután a másik férfi távozását követően hirtelen beállított.

A lány feloldotta a telefont lassan, módszeresen húzva a képernyőn az ujjait.

– Hah! – bökte ki elégedett mosollyal a fiú, amitől a lányban harag lobbant.

Hogy lehet ennyire közönyös? – kérdezte magától, miközben az üzenetre meredt.

Kevin az egyik ápoló volt, ahol a lány is aként dolgozott két hosszú éve. Nem volt a legjobb munkahely, hiszen a helyi bolondokházának felet meg a bentlakásos magán intézet.

– Remélem tudod, hogy undok vagy? – állt fel, majd olvasni kezdett.

Az üzenet rövid volt és tömör, semmi kedveskedés, csupán megköszönte a férfi az estét, majd diszkrécióra intette őt. Sam nem is akarta még véletlenül sem elrebegni senkinek, mennyire felelőtlenül viselkedett. Nem mert az őt figyelő fiúra nézni, így inkább az ablakhoz sétált, és kinézett rajta.

A ház előtti park üresen állt, leszámítva azt az egyetlen padot, ami mellet egy kerekes székes öreg hölgy ült minden nap. Mélyet sóhajtott és igyekezett nem a magányosságra gondolni, amit a néni érezhet ebben a szürke, egykedvűségtől duzzadó időben a felhős égbolt alatt.

Esőre állt.

– Na? – kérdezte a fiú a füle mellől, amitől a lány megborzongott és a teste lúdbőrössé vált.
– Semmi különös... Jó volt, ennyi volt, mint a legtöbb – vont vállat a gyomrában gyülekező görcs ellenére.

Utálta magát érte, mert csak ürességet érzett odabentről.

Daniel, mint aki átlát rajta, mint valami függöny hézagosan szőtt szövetén, hátulról magához ölelte, amitől a lány megrészegült. Lehunyta a szemét, miközben hagyta, hogy a fiú testéből áradó hő megmelengesse a lelkét.

– Mi lenne, ha bosszút állnánk a világon? – suttogta reszelős hangon, mire Samantha szeme felpattant, mint a szikra.

Kezdődik! Újra kezdődik!

– Miről beszélsz? – nézett hátra ráncba szaladt szemöldökkel, miközben a szorongató érzés eluralkodni látszott rajta.
Daniel szája felfelé kunkorodott, ahogy a tekintetében gonoszság lángja lobbant.
– Kevinen! A világon! Ez a férfi is csak kihasznált pont mint a többi, akik helyett minden alkalommal engem képzelsz oda...
A lány arcába pír költözött. – Nem is! – ellenkezett, miközben az ablakon egy pillanatra megtapadt az első esőcsepp, ami aztán kacskaringós úton eredt meg a gravitáció segítségével lefelé.
Daniel karja erősebben szorította. – Miért hazudsz?

A kék a feketébe mélyedt, ahogy a tekintetük összeforrt, amiből a hangos dörgés úgy rántotta vissza a lányt, mintha bomba robbant volna a füle mellett.

Figyelmeztető jel, mielőtt elhatalmasodna rajta...

Nem igazi, nem igazi, nem igazi...

– Miss Colins megázik – jutott eszébe, és a már hangosan kopogó eső sűrű fonatán át nézett ki a parkra, ahol valóban ott ült a nő, állva a rázúduló nedvességet.

Daniel arca rideggé, kegyetlenné vált. – Újra elmenekülsz, igaz? Miért nem hódolsz be nekem? – lépett fel agresszívebben a kelleténél, ahogy a lány kezére csavarodtak az ujjai. – Engedj a kísértésnek, Sam! Maradj velem!

A lány rémülten fogadta a fiú vehemenciáját. Néha volt ilyen, néha erősködött, néha...

Sam lehunyta a szemeit, melyeket a könnyek savként martak, miközben igyekezett ziháló lélegzetét lecsillapítani, a hevesen verő szívverésével együtt.

Nem igazi, nem igazi, nem igazi...

Daniel nevetése sértette a fülét, amire rászorította a kezeit, miközben a földre rogyott. A fekete haja előre bukott és a földet seperte, mígnem egy erős kéz felrántotta a vállánál fogva.

– Sam!

A lány lassan nyitotta ki a szemeit az ismerős hangra, mire Kevinnel találta szembe magát. Megrendülten kezdett el hátrálni, de a férfi erősen tartotta.

– Sam! Figyelj rám, meg kell nyugodnod!

A lány nagyra nyílt szemei a férfi arcát kutatták, ami aggodalmasan futott ráncba, majd a mögötte lévő falra szegeződtek. A teste irányíthatatlanul remegett, a térdei összekoccantak, ahogy felfogta hol van.

– Mit keresek itt? – tette fel a kérdést, ami annyira megszokottnak hatott, hogy már-már íze is volt a szájában.
– Samantha – lágyult el a férfi hangja, de nem eresztette el –, hiszen már két éve... Két éve itt élsz velünk.

A lány szemei ide-oda cikáztak. Felmérte a férfit, az ápolóruhát, a bilétát rajta, majd a steril fehér szobát, a férfi mögötti ágyat, amin olyan bőrszíjak voltak, amivel ő is kötözött már meg beteget, mikor az elveszett önmagában, hogy a démona szabadon tombolhasson odakint.

– Én itt dolgozom! – ellenkezett újra rángatva kezeit.
– Anna! – ordította. – Újra gond akadt a hatossal!

Nem, nem, nem!

– Eressz! – sziszegte kétségbeesetten, miközben a karjába hasító fájdalom egyre csak erősödött.
– Nyugi, kislány! – lépett be egy vörös rövid hajú nő. Ismerte őt, tudta ki az, de nem emlékezett a nevére. – Fogd le! – utasította a férfit, mire Sam felordított.
– Nem! Kérem ne!

Ahogy a nő közelebb lépet megcsillant a kezében a fecskendő, majd Sam meglátta az ajtóban vigyorgó fiút, aki összefont karral az ajtófélfának dőlve figyelte, ahogy Kevin megpördíti, és magához szorítja, miközben a másik belenyomja a csípős anyagot. Csak egyetlen pillanat volt az egész. Csak egy szempillantás, ami elnehezítette a tagjait, és Samantha újra az asztalnál ült, miközben a haját fésülve bólintott Danielnek.

– Álljunk bosszút a világon... – suttogta a vigyorgó fiú sötét szemeibe nézve, miközben lassan lehúzta a fésűt végigszántva vele sötét tincsein.