Megtörtek

Agatha

Vannak azok a pillanatok, amikor úgy érzed megszakadsz, amikor azt gondolod, ennyi volt, nem megy tovább. Én is ezt érzem most.

Kiégtem...

Itt ülök a lázas gyermekem mellett, akinek lázálmai vannak, aki úgy érzi magát, mintha nagy lenne. Nem akar fürdeni, így vizeskendő tekeredik a bokájára és a nyakára.

Egyedül vagyok... A férjem, miután arra ébredtem, hogy a gyerek rángatózik, lehülyézett, mert azt hittem, lázgörcs, erre a gyerek sírva fakadt, hogy nem mondhat ilyet a szerelme valakinek.

Szerintem sem... De ugye ez nem érdekel senkit.

Aztán ő átvonult a naggyal a másik szobába aludni, én pedig egyedül virrasztok. Ahányszor felül, majd beszél össze-vissza szédülni kezdek, szorít a mellkasom. Igen, félek. Rettegek, hogy bármelyiknek baja esik. És ez a betegséggel sincs másként. Belehalnék, ha a kórházba kéne menni, ahol aztán le sem szarnák.

Féltem, mert a részem volt 9 hónapig, és azóta is az. Féltem, mert rengeteget vártam rá. Féltem, mert szeretem.

De akkor mit rontok el? Miért van az, hogy minél többet teszek, annál kevesebbet érek el. Miért van az, hogy az életben semmi sem akar sikerülni? Hogyha becsületes, kedves, jószívű vagy, csak egy nagyrakás szart kapsz a nyakadba.

Bűzölög...

Pont, mint a kocsink kuplungja, ami kiégett alig egy órányira az otthonunktól. És a beteg gyermekem zokogva ült akkor az ölemben, mert félt... Félt a helyzettől, attól, hogy mi lesz akkor velünk, az apjával, és így hogy eszik majd tortát.

Gyermeki dolog lenne? Nem hiszem. Szimplán ő még félhet szabadon, míg mi nem. Ő ettől nem gyenge, csupán óvásra szoruló apró lángocska. És én mindenemmel ezt teszem, mert ha nem tenném, darabokra hullanék, mint a porladó papír.

Ugye, ha felnő, nem változik meg? Ugyanaz a csupaszív fiú marad? Nem akarom, hogy olyan legyen, mint mi „felnőttek” – ez is milyen elcsépelt szó.

„Felnőtt! Felnőtt! Légy felnőtt!”

Mi van, ha nem akarok? Mi van, ha én ugyanaz akarok maradni? Olyannak, aki meglátja abban is a jót, amiben fikarcnyi sincs ezen a nagykorú szemüveglencsén át nézve. Hazugság! Az egész egy nagy marhaság!

Hiszen miből is áll felnőttnek lenni? Felelősségteljesnek? Ugyan hagyjuk már! Minden második dolgozó ember hazudik... Magának, a gyerekeinek, a nejének, férjének, párjának, a főnökének, a kollegáknak, még a kutyájának is. – „Holnap sétálunk.”

Üres szavak, ígéretek, baszott sok bántás, rengeteg olyanokra elpocsékolt idő, amit értékesebben tölthetnél, mint a híradó bámulása, a telefon meredt nézése, miközben üveges tekintetedben a kékfény vájatokat mar, majd kiégeti az agyad.

És most gondolhatod magadban: „Na és te mit csinálsz?”

Igen, itt ülök a gyerekem mellett, és pötyögök. De te azt nem látod, hogy három percenként nézem a lázát, hogy azért adom ki magamból, mert nem akarok sírni, hogy azért foglalom le magam, mert nem akarok elaludni véletlenül sem. És nem érzed a torkom szorongató ujjakat, amit az aggodalom mozgat, nem érzed a mellkasomban fájdalmasan lüktető szívem erős sajgását, ahogyan tehetetlenségében vergődik a kalitkában, sem a görcsölő gyomrom égető nyomását.

Bárcsak sosem lenne ilyen... Ilyen nagyon, de nagyon rossz nap. Vagy csak fognák a kezem, érintené egy ujj a hátam, hogy „itt vagyok, akkor is, ha ténylegesen nem segítek”.

De ma cserben hagyva érzem magam. Egyedül. Magányosan. A félhomályban, miközben imádkozom, hogy hasson az a rohadt gyógyszer végre.