Megtörtek

Maggie

Mag meredten nézte a kávésbögre ürességét. Nem emlékezett, mikor itta meg, de még arra sem, hányadik lefőzésből maradt a bögre az asztalon. Lehet nem kéne többet innia, de attól félt, elalszik Arti mellett, aztán a kis kópé ezt kihasználva nekiáll lepakolni mindent mindenhonnan, ahová csak elér apró kezével. Fáradt volt, kimerült és depressziós.

Tehetetlenül dőlt el a fotelben, és szusszant egy pillanatot, mert a mellkasa pont úgy szorított, mint mikor a test előre tudja, hogy a gazdája sírni készül, aztán csuklóhanggal ki is buggyant a szeméből az első könnycsepp, amit a többi készségesen vett üldözőbe. Maggie teste görcsösen megrándult, miközben próbálta lenyelni, elnyomni azt a fájdalmas érzést, ami azt súgta rosszul csinálja, rossz anya, csak mert nem volt olyan, mint más nők.

Arti volt a második gyermekük, és míg az elsővel viszonylag könnyedén ment, addig a kisfiú huszonnégy óra kemény meló volt a nőnek. Minden percben ellenkezett, nem akart enni, sem inni, sem semmit, amit az anyja szeretett volna. Verekedett, akaratoskodott, de amikor az apja hazaért, mintha mi sem történt volna, készségessé vált.

Aztán ott volt Maggie bűntudata, mintha csak szétszakította volna a lelkét, mert noha a lányával is foglalkozott volna, már azt sem tudta sokszor merre is van. És akkor még a férjére nem is gondolt igazán. Na, nem mintha az nem aggasztotta volna minden egyes pillanatban, mit gondolhat a férje, aki még mindig az a szép szál legény volt, akibe beleszeretett tizenöt hosszú évvel ezelőtt. De ő már kicsit sem volt az a nő...

Sehogy sem.

Természetes folyamat – mondták –, de mégsem volt képes megbékélni ezzel. És nem csak azzal, ahogy a teste festett, hogy már sem feszes, sem ruganyos nem volt a bőre. A pluszkilók maradtak, a mellei lógtak és hatalmasak lettek, amitől sokszor a dereka is majd leszakadt, vagy ott voltak a tigris csíkok – ahogy Christopher hívta –, de ő csak csúnya hegekként tekintett rájuk, amik a megrepedt bőréről tanúskodtak. Na meg a császár hege!

Artival nagy volt a hasa, és habár mindenfélével kente, semmit sem ért. Ugyanolyan pénzkidobásnak számított, mint a most előtte álló hinta.

Még hogy nyugodt baba és mama! – horkantott, miközben dühösen letörölte keserűséggel átitatott könnyeit.

Szerette a gyerekeit, mégsem érezte magát jól, teljesen épnek, boldognak. Bármennyire is szerette volna, képtelen volt rá. Tudta, hogy nagy valószínűséggel az ő hibája, ő rontott el mindent, de mégsem tudott szembenézni ezzel.

Felült a fotelben, és mélyen végigszántotta fejbőrét a körmeivel, ahogy a hajába túrt. Össze kellett szednie magát. Idegesen az órájára pillantott. – Még tíz perc és itt vannak. – Nagy levegőt vett, majd feltápászkodott.

A szoba szanaszét dobált játékokból állt, amik beterítették a szőnyeget, a padlót, a kanapét, de még a polcokat is. Magnek eszébe jutott egy piros traktor, amit az egyik virágosládában látott futólag ma reggel. De úgyis hiába szedte össze naponta negyvenszer, mert két perc elteltével ugyanúgy festett a ház.

Egy nyögéssel továbbgondolta a dolgokat, és ráébredt, hogy a konyha is szalad. – Semmirekellő! – súgta egy belső hang, mire a harag önmaga iránt újra fojtogatni kezdte, így nem is volt csoda, hogy a második lépésnél belelépett egy kockába, ami miatt hangtalan szitkozódásba kezdett. Aztán a talpát fogdosva ugrálni, aminek a vége egy seggre esés lett. Maggie először hitetlenkedve elnevette magát hirtelen jött szerencsétlenkedésén, majd a nevetésből zokogás lett. Az arcát a tenyerébe temetve ült a szőnyeg közepén, és próbált a lehető legcsendesebb lenni, amikor...

– Mama! – emelte el apró kezével Arti Magét.

A nő döbbenten meredt a fia zöld szemeibe, amik nagyra nyílva figyelték őt viszont, majd a fiúcska tett egy lépést, és noha még alig tudott beszélni, átölelte karjaival Maggie nyakát, és a fülébe suttogott pont olyan módon, ahogy az anyja is szokott, ha baleset éri őt vagy a nővérét.

– Mama – simította meg gubancos barna copfját – szer, szer...

Még ha más nem is értette, Maggie nagyon is tudta, mit jelentenek a gügyögő szavak. – Mama, szeretlek!

A nő szíve megremegett, és a szorító érzés erősebbé vált, de ilyenkor valami anyai ösztön, vagy elemi kötelék megerősödött benne. Átölelte Artit, és hiába tudta, hogy újra elgyengül majd, ez a perc erőt adott az addigi folytatásához.

– Én is téged, kisfiam.

Mikor Christoph hazaért a lányukkal, már semmit sem láthattak Maggie összetöréséből. A lakásban rend volt, a konyhában eltűnt az összes koszos edény, főtt a vacsora. A férfi csókkal köszöntötte a sürgő-forgó asszonyt, majd elkezdte mesélni a napját, miközben a két gyerek boldogan talált egymásra – Mag tudta, ez maximum félórát jelent, vagy még kevesebbet. – a járóka keretein belül, ahová Arti ma kivételesen örömmel ment be.

Miközben hallgatta a férjét a teste egyre görcsösebb lett. Christoph sosem kérdezte meg, hogy telt a napja...
Elnyomta a gondolatot, és megkeverte a bugyogó ételt.
– Jesszus, Maggie! – ugrott oda hirtelen a férfi, és aggódó zöld szemeiben Artiét fedezte fel, miközben kitépte a kezében fogott kendőt, ami fekete füsttel égett.

Mikor gyulladt ki, és ő miért nem vette észre? – gondolkodott, de nem emlékezett semmire.

A férfi féltő gondoskodással forgatta Mag kezét, hogy megsérült-e, miközben kiselőadást tartott arról, mennyire oda kéne figyelnie magára. Hallotta, értette, de nem jutott el a tudatáig. Kerülve Chris tekintetét a gyerekekre nézett. Mindketten megrökönyödve figyelték őt.

Végül Mag egy csókkal köszönte meg a féltést, majd mosolyt varázsolt az arcára, amit csak mások láttak igazinak.
– Nincs semmi bajom.
– A frászt hoztad ránk, kedvesem, igaz gyerekek? – pillantott hátra, miközben úgy szorította felesége kezét, ahogy csak egy szerető férj képes.

Magnek ekkor bűntudata támadt, mert úgy érezte, nem érdemli meg igazán ezt sem. Elhúzódott, majd visszafordult a tűzhelyhez.

Ez volt vele a baj, ebben biztos volt, hiszen képtelen volt elhinni, hogy valóban szeretik, és hogy Christoph és a gyerekek nem azt a senkit, azt a szerencsétlen rondaságot látják, amit ő a tükörben.

Érezte a nyomást, a kényszert, hogy változtasson ezen, de annyira nehéz volt megtenni azt az első lépést, és mennyivel könnyebb elbujdosni egy apró zugban a tudata leghátuljában, ahol nem láthatta senki a nyomorát.

Maggie dúdolva főzött tovább, etette, fürdette és altatta el a gyerekeket, majd feküdt le ő maga is fáradságra hivatkozva a férje mellé, aki meleg ölelésbe vonta, miközben Mag agya csak egy dolgon kattogott.

Nem érdemlem meg!