Árnyékokból fonok szavakat kételyekből készült papírra,
S választ várok tőled, vagy mástól, ha írna…
Ha ismerné poros kis terünk kihalt fájának illatát,
Ha értené milyen mély a félelem, amíg várjuk-e kínhalált.
Törött tükrök százba repedt szemei néznek némán,
S nézik, ahogy háborúban állok veled,
Mond, mily világ köszöntene ránk egyszer,
Ha harc nélkül is kimondhatnám neved.
Úgy bíznék benned egy könnyed szóra várva,
Hogy senkinek se bizonyítsak,
Hogy minden is lehetek,
Ezen feketén kövezett úton járva.
Fent az égen hold világlik épp,
S köröttem e téren kételyeim lelkei járnak,
Én nem mernék megfordulni de tudom ott vannak
Mert egyszerűen másra nem, reám várnak.
A mindenségből készült semmi lesz az ajándék,
Mely csendesen jelzi, háborúnk végén kezet nyújtok neked,
Mert, hogy mikor és hova teszed a mindenség e piciny pontját,
A kulcsot formáló jövő eleje lehet.
