Werewolf Girl

Prológus - Kezdetek kezdete

Vérfarkasnak lenni nem könnyű. Sajnos az emberek nem fogadják el azokat, akik kicsit másabbak náluk. Én is a "mások" közé tartozom, így hát titokban kell tartanom, azt, ami elijesztené tőlem őket. Ez a vérfarkas énem. Két éve történt minden. Egy nyári napon, mikor a házunkhoz közeli erdőbe mentem sétálni. Ennek oka pedig nem más volt, minthogy összekaptunk a szüleimmel. A vita nem végződött jól és én kiszaladtam a házból, majd megindultam a mindig nyugtató erdő felé. Szeretem a fákat, szeretem hallani az állatokat, ahogy csendes mindennapjaikat élik, táplálkoznak, utódokat nemzenek, majd távoznak a világból. Sétáltam a megszokott kis ösvényen, amit ismertem, mint a tulajdon tenyerem. Egy állat fájdalmas vonyítását hallva, letértem a földútról és abba az irányba indultam. A vonyítás időközben félbe szakadt, amit nem tudtam hová tenni, így kicsivel gyorsabb tempóra kapcsoltam, hátha segíthetek az állatnak. A földet kémleltem, ahol egyszer csak egy jókora vérfolt jelent meg és vércseppek jelezték, hogy merre haladt a sebesült. Követtem a vérfoltokat és egy óriási farkasra bukkantam rá, aki egy kisebb farkas holttestét marcangolta. A farkas nagyobb volt nálam, viszont egy átlagos farkasra ez nem jellemző. A szám tátva maradt, a lábam földbe gyökerezett, mozdulni se mertem. Az állat rám emelte vérvörös tekintetét és morogni kezdett. Az ösztöneim azt súgták, hogy lassan hátráljak és én így is tettem. Az első lépésemnél, a farkas teljes testével felém fordult, ugrásra készen. Egy kicsit gyorsabban kezdtem hátrálni, de tudtam, ha meg indul felém, akkor semmi esélyem nem lesz elmenekülni. Egy tíz lépés után bekövetkezett az amitől féltem. Az állat futva megindult és nem volt más választásom, megfordultam és szaladtam ahogy csak a lábaim bírták. Nem az ösvény felé vettem az irányt, teljesen elvesztettem a tájékozódó képességem és mentem, amerre a szemem látott. A nagy fák között a napfény ritkán látszott, de én még így is csak futottam és futottam. Hátra pillantottam, hogy megnézzem milyen messze van az üldözőm, de nem láttam, nem volt mögöttem. Időm se volt előre nézni, mert valami keménynek ütköztem neki. A hátamra estem és felnéztem, hogy még is milyen vastag fának ütköztem neki, de az amit láttam, még csak nem is hasonlított fára. A farkas volt az. Sötét barna szőrével és vörösen izzó szemével, maga volt a démon. Kettőt lépett és már mellettem is volt. Lehajolt és a szemembe nézett, majd mintha elmosolyodott volna, felemelte a fejét és villámgyors mozdulattal harapott az oldalamba. A fájdalom csak azután éreztette magát, miután a farkas elemelte a fejét. A látásom elhomályosodott, de azt még láttam, amint egy emberi alak távozik mellőlem.

Mikor vissza nyertem az eszméletem, már a nap helyét a hold vette át, én meg csak feküdtem tétlenül. Hirtelen bevillant a kép, amikor az állat megharapott, így gyorsan az oldalamhoz kaptam, azt gondolva, hogy mégis miért vagyok még életben, de a harapásnak semmi nyoma nem volt. Tudtam, hogy lehetetlen, egy ilyen súlyos seb begyógyulása ennyi idő alatt és az is egy lehetőség, hogy elaludtam, majd a düh miatt álmodtam, bár való igaz ilyen még nem volt. Lassan felálltam és a hazavezető ösvényt kezdtem keresni. Már vagy egy órát bolyongtam a sötétségben, mikor apámat halottam meg, ahogy a nevemet kiáltozta. A hang nem volt messze tőlem, mivel egy öt perc múlva, meg is láttam az alakját, kezében egy lámpával.

– Emily, miért nem jöttél haza? – vont kérdőre.

– Apu, kérlek napoljuk a vitát, nincs kedvem hozzá.

Kikerültem apám, név szerint Oliver-t és megindultam arra, merről eljutottam idáig. Apám is megfordult és jött is utánam.

Így kezdődött el, az én titkos életem, amelyben vérfarkasként éltem a főszereplőnek szánt szerepet és fedeztem fel egy teljesen új világot, amiről ez idáig fogalmam se lehetett.