Werewolf Girl

Első Fejezet - Segítség a Vérfarkastól

Az emberek nem hisznek a csodákban, se a mesebeli lényekben. Nem hisznek a varázslatban, nem hisznek a boldog befejezésben, sem a rossz létezésében. Mindenki csak a bús, szürke világot látja, ami néha értelmetlenséget nyer. Ilyenkor az embernek még élni sincs kedve és azt kívánja, bár ne is létezne. Ennek az unalmas életnek, a vidám, színes, jókkal, rosszakkal és csodákkal teli oldalát ismeri meg Emily Johnson.

A farkasharapásig unalmas életet éltem. Reggel iskola, délután tanulás, este pedig a kedvenc sorozatom, a Teen Wolf nézése. Semmi érdekesség nem volt semmiben. A suliban nem voltam az a népszerű csaj, akinek még a pasijára se mertek ránézni, mert féltek a következményektől. Soha nem is szerettem a nagy felhajtást az ilyen dolgok körül, így hát a középpontot is legtöbbször kerültem, kivéve akkor ha valakit bántottak, mert olyankor kiálltam azért, akit éppen jó célpontnak találtak. De azért nem is voltam a lúzer, akit akárki megaláz és leköp ha elmegy mellette. Az osztályban mindenkivel jóban voltam, viszont csak egyetlen személy volt, akivel mindent megosztottam, ő pedig Cathryn Cross. Ez idáig teljesen normális mindennapjaim voltak, mint minden tizenhét éves élete, de én nem mondhatom el magamról, hogy egy mindennapi, megszokott életet élek. Főleg nem azóta, mióta az a farkas az erdőben megharapott. Az elejében nem észleltem különösebb változásokat, viszont ahogy teltek a napok egyre furcsább lett minden. Először a kifinomult hallásomra lettem figyelmes, azt is nem másért, minthogy egyre jobban kezdett idegesíteni, az iskolai folyosókon történő beszélgetések tömkelege. Később a szaglásom és a kiélesedett látásom. Aztán egyik reggel, mikor kiszerettem volna menni a szobámból épphogy csak hozzáértem a kilincshez, az letört. Ezt az ajtó öregségére fogtam, de nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy eltörtem valamit, amihez alig értem hozzá. Az erő után a hirtelen növekvés jött. Mire abból jöttem rá, hogy minden porcikám fájt és minden másnapra nőttem egy vagy két centit és ez már egy hét után elég feltűnő lehetett. De ez még nem volt minden. Éjjelenként alig aludtam négy órát és gőzöm se volt, hogy ennek mi oka lehet, magamban csak a harapást tudtam okolni, de nem adtam hangot az gondolatnak, mivel erről rajtam kívül senki más nem tudott és nem is tudhatnak. Ezek a változások két héten belül teljesen ki fejlődtek és lassan kezdtem is hozzászokni, ehhez a jóval nagyobb erőhöz, a halláshoz, a látáshoz, meg a többi újdonsághoz is, kivéve egyet. Az hogy már két hete nem aludtam rendesen, az eléggé meglátszott a külső megjelenésemen is. A szemem alatt sötét karikák jelentek meg, az órákon alig tudtam figyelni, a legtöbbön be is aludtam és nem múlt el olyan nap, hogy valaki ne kérdezte volna meg, hogy mi a bajom. A válaszom mindig ugyanaz volt: nem aludtam jól.

Ez mindaddig be is vált, amíg a szüleim nem kezdtek el kérdezősködni. Nekik is mindig ugyanazt mondtam, de a szülői aggodalom nem hagyta nyugodni őket és akaratom ellenére is elvittek egy orvoshoz, hogy megvizsgáljanak. Az orvos csak annyit mondott, hogy ezt a kialvatlanság teszi velem, majd kiírt egy hétre és azt javasolta, hogy sokat pihenjek. Az egy hét alatt persze nem azt csináltam, amit anyuék mondogattak mindig, hogy aludjak meg aludjak. Mikor egy kicsit levegőzni akartam, akkor is felküldtek, hogy pihenjek még. Ilyenkor általában felmentem és a gép elé ülve, vagy telefonnal a kezemben dőltem az ágyra és a farkasok természetéről olvasgattam cikkeket, bejegyzéseket, meg persze a vérfarkasos legendákat és meséket se hagytam ki. A legendákban meg a mesékben olvastam azokat a tüneteket, amik nálam is jelentkeztek. De azt például nem tudtam, hogy a megharapott személyek teliholdkor változnak át először. Telihold...Az mikor lesz? Ez a gondolat megrémisztett, hiszen ha teliholdkor nem leszek biztos távolságban a szüleimtől és mindazoktól, akiket szeretek, akkor akár bánthatom is őket, ha tényleg megtörtént velem és nem csak álmodtam. Azt pedig nem akarom. Eszembe jutott, hogy anyám jártas az ilyen dolgokban és abban a reményben, hogy tud segíteni leszaladtam a földszintre.